Erősen belecsípek a karomba, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy ez nem csak egy álom. El akarom hinni, hogy ez bizony a valóság. Hogy Mors tényleg itt ül mellettem és arról próbál meggyőzni, hogy mi mind vérfarkasok vagyunk. Ő is, én is, Alleah is, sőt, még a nagyi is. Érzem a fájdalmat. Nem, nem álmodok. Ez a valóság.
Hosszasan elbeszélgettünk, hogy milyen egy vérfarkas, mivel fogalmam sincs az egészről, hogy hogyan, mi, merre. Nagyon érdekel a téma, és úgy látszik Mors mindent tud.
Nem, nem csak teliholdkor tudunk átalakulni, azt csak Hollywoodban hiszik úgy. Bármikor át tudunk, tudjuk irányítani is. Viszont ha túl sokáig nem alakulunk át, akkor a szó szoros megbolondulunk, és a testünk egy idő után már rákényszeríti az embert, hogy alakuljon át. Ez történt velem is azon a napon, amikor Dave-vel beszéltem. Az első átalakulást gyakran kísérik erős, hirtelen jövő fejfájások, hasgörcsök, és utána soha nem emlékszünk arra, mit akkor csináltunk, amikor farkasbőrben voltunk. Valakinek sokkal fájdalmasabb az első átalakulás, mint a másiknak, van, aki semmit se érez meg az egészből. Én szerencsére a kettő között voltam valahol, Mors nagyon szerencsés volt - hisz nem érzett semmit -, de Alleahnak nem volt szerencséje. Bevallása szerint ő hosszasan kínlódott, mire át tudott változni és azóta se szeret visszaemlékezni a dologra. Már a puszta gondolattól is kirázta a hideg, hogy fel kell idéznie, mi történt vele, szóval csak annyit mondott, hogy rettenetes érzés volt, főleg úgy, hogy nem tudta, mi fog történni vele. Mors azon szerencsések közé tartozik, aki a születése óta tudta, hogy vérfarkas, mert a nagyi is az volt. Mára viszont már nem tud átalakulni, mert csak akkor alakult át régebben is, amikor már nagyon szüksége volt rá. Elvileg egy idő után a test elfelejti, hogy hogyan kell, nagyvárosi nagymamám meg utálta ezt az egész vérfarkasos dolgot, főleg azért, mert - mint ahogy megtudtam - kényszerítették rá, hogy hozzámenjen feleségül a papához, aki szintén vérfarkas.
- Ezt hívják fajtatisztaságnak - magyarázza Mors. - A Doeward család volt az egyik fajtatiszta család, akiket az egész világ vérfarkasállománya ismert és tisztelt. De a fajtatisztaság megtört nálam, mivelhogy én beleszerettem édesanyádba - mosolyodik el a régi emlékekre. - Minden családban csak egy vérfarkas születhet, és az mindig az első gyerek, és mindig fiú, így fennmaradhat a név. A második gyerek már lány is lehet, viszont ő már nem lesz vérfarkas. Marius egyszerű ember, mindig is utálta a vérfarkasokat, talán azért, mert ő nem az.
- Akkor hogy lehet, hogy én lány vagyok? És Alleah? - kérdezek rá, mert erről nem adott még magyarázatot.
- Te már nem vagy fajtatiszta, ahogyan Alleah sem. A modoros, tisztességtudó farkasok az ilyen farkasokat keveréknek nevezik, akik meg utálják a keverékeket és a fajtatisztaságra esküsznek, azok egyszerűen korcsoknak hívják őket. Anyukád nem vérfarkas.
- Nekem meg éppen, hogy az apukám nem volt vérfarkas - magyarázza Alleah. - Nagy mázlim van, hogy lett bennem farkas vér, mert imádom. Akármibe került is, hogy most Morgannel vagyok, szeretem. Viszont Morgan, el kell mennem vadászni - vált gyorsan témát és felpattan a földről, majd ezzel a lendülettel el is tűnik az egyik bokor mögött. Amilyen törékeny alkata van, olyan gyors.
Szemöldökráncolva nézek utána.
- Miért viselkedik ilyen furcsán? - teszem fel a kérdést Morsnak, aki szintén a lány után bámul.
- Az apja annyira összeveszett az anyjával, hogy az anyuka már nem bírta tovább, át kellett alakulnia. Az apja bezzeg még farkas alakjában is piszkálta, így Kathleennek elborult az agya, nem tudta irányítani a cselekedeteit, így megölte George-ot. Piszkos ügy volt, állattámadásnak állították be, de nagyon nehezen sikerül elhitetnie Petersonnak a zsarukkal, hogy tényleg ez történt. Peterson is farkas, direkt a rendőröknél dolgozik, hogy az ilyen eseteket kimagyarázza - mondja sebtében mert látja, hogy nem tudom, kiről van szó.
- Ez borzalmas.. - szontyolodok el. Szegény Alleah. - És Kathleennel mi lett?
- Öngyilkosság. Azt hitte, hogy Alleaht is megölte, mert nem emlékezett az egész ügyre, miután visszaváltozott. Nem tudta, hogy mi történt, csak a holtan fekvő férjét találta a lábai előtt. Azt hitte, hogy Alleah is meghalt, ezért úgy gondolta, hogy nincs miért tovább élnie.
Összeszorítom a számat és próbálom elképzelni, hogy mit érezhetett szegény lány, de nem, ezt képtelenség elképzelni. Talán ezért lehet ilyen halk. Ennyi megpróbáltatáson keresztül menni...
- És anyu mindezt eltitkolta előlem? - hitetlenkedek. - Nem hiszem el!
- Te mit tettél volna? A bácsikád az édesapád, aki ráadásul vérfarkas, szóval nagy esély van arra, hogy a saját lánya is az lesz, miközben utálja a vérfarkasokat, irtózik tőlünk. Reménykedett benne, hogy meg tudja akadályozni az átváltozást. Így is sokat késett. Általában egy vérfarkas 10 évesen változik át először, legalábbis a fajtatiszták. A keverékek 12 éves korukban, de te már 14 vagy. Persze van olyan, amikor egy évvel előbb vagy utóbb következik be, de ritkaság, hogy két év késéssel változik át valaki először - cicceg.
- Azért remélem nem fogtok állatkertben mutogatni.. - elképzeltem, ahogyan a rácsok mögött vagyok és több tucat ember néz, miközben rácsodálkoznak, hogy késve változtam át. Egy fejrázással elűzöm a gondolatot.
Mors elvigyorodik.
- Azonnal felkaplak és elhurcollak az állatkertbe.
- Ha megmered, nagyon megbánod - lököm oldalba játékosan.
Olyan volt, mintha egy sziklába ütöttem volna, őszintén szólva meg is fájdultak az ujjaim. Megdörzsölgetem őket, majd eszembe jut az, hogy anyám nem szólt nekem semmiről.. Képes volt elhitetni velem, hogy az apám nem is igazából az apám, nem mondta el, hogy a lánya egy vérfarkas, ami szerintem igenis fontos tény. Egész végig hazudott nekem, éveken át! Mindig is voltak olyan tulajdonságaim, amiket nem tudtam hová tenni.. De most rájöttem, hogy mi volt az a probléma, ami Dave-vel volt köztünk. Maga a probléma én voltam, a természetem. Ezért nem lehettünk együtt... De már kezd halványulni az a sok érzés, ami régen volt. Elmúlik. Eltűnik. Szertefoszlik.
- Morgan, én most hazamegyek és kérdőre vonom anyát - jelentem ki hirtele, miközben gyorsan feltápászkodok a helyemről. - Egyszerűen muszáj beszélnem vele, nem bírom tovább.
- Én is megyek. Nehogy azt hidd, hogy ennél nem akarok részt venni - méltatlankodik Mors, amivel sikerült egy kicsit megmosolyogtatnia.
Ahogy eszembe jutott anyám, onnantól csak arra tudtam gondolni, hogy miért nem árulta el nekem? Miért kellett egy ilyen fontos tényt eltitkolni előttem? Nagyot csalódtam most benne. A lelkem mélyén persze tudom, hogy ezzel csak meg akart védeni, de az ellenkezője sült ki belőle. A fejemben kezdett körvonalazódni egy terv; a részletekben még nem vagyok biztos. Ahogy abban sem, hogy ezt majd meg akarom tenni.
A bozótos szélén megtorpanok és felnézek a gyönyörű házunkra. Nem akarok látható lenni, nem szeretnék kilépni, csak el akarok bujdosni, hogy anyu sose tudja meg: rájöttem, mi vagyok. Félek, de nem fogom felemlíteni. Csak a gyengék félnek. Én nem vagyok gyenge.
Egy nagy levegővétellel lépek ki a bokrok közül és elindulok a bejárati ajtó felé. Nagyon félek, hogy hogyan fogom közölni anyuval, mit fogok mondani, de úgy lesz a legjobb, ha azt mondom, amit a szívemben érzek. Lenyomom a kilincset, belépek a házba és becsapom az ajtót a hátam mögött, amikor egy nagy jajkiáltásra lettem figyelmes.
- Úristen, Mors, nagyon sajnálom, egyszerűen elfelejtettem, hogy mögöttem vagy... - nyitom ki az ajtót, s látom, hogy Morgan az orrát fogja.
Elkuncogom magamat, nem bírom ki, mert igen vicces látványt nyújt, ahogyan fogja az orrát és sértődötten néz rám.
- Hogy lehet elfelejteni azt, hogy valaki jön mögötted?! - méltatlankodik, mire hangos nevetésben török ki.
- Saiorse! Hazajöttél? Ki van még odalent? - hallom anyám egyre közeledő hangját.
Egy pillanatra el is felejtettem, hogy miért jöttem! Mors csak eltereli a figyelmemet. Izgatottan várom, hogy anyu felbukkanjon az előszobában, s amikor megérkezik, tátva marad a szája. Fakanala kihull a kezéből, a szeme ide-oda cikázik régi szerelme és köztem.
- Morgan..? Saiorse.. Mit jelentsen ez? - dadog. Látom a szemében az elkeseredettséget; tudja.
- Miért nem mondtad el nekem? - a hangom nyugodt volt, halkabb, mint szerettem volna. - Te mindvégig tudtad, hogy ő az apám.
- Ez a te hibád! - kapja fel a fakanalat és Mors felé indult. - Mit mondtál neki? Milyen hazugságot? - ordibálja.
- Anya állj! - állok közéjük. - Hagyd őt békén.
Megtorpan és kétségbeesetten néz az egyikünkre, majd a másikunkra. Szemében könnyek gyűltek.
- Hadd magyarázzam meg - suttogja.
- Nem kell. Már mindent tudok - szegem le a fejemet bűntudatosan. Fáj így látni őt, de sose voltam túl jó az érzelmek kimutatásában.
- És már..? - látszik rajta, hogy ki se akarja mondani.
- Igen. Körülbelül egy hete - válaszol Morgan helyettem. - Fehér bunda. Mindvégig rajta tartottam a szememet. Nem eshetett baja.
Anyám kikerekedett szemmel néz rám.
- Fehér...
Mors bólint.
- Teljes bizonyossággal tudom állítani.
- Azt hiszem.. Én most visszamegyek a konyhába főzni.. - mondja érzelemmentesen, majd sarkon fordul és elmegy.
- Jól vagy? - simítja végig a karomat Morgan amikor meggyőződött róla, hogy anyu hallótávolság kívül került. - Elég rizikós volt és látszott Maryn, hogy nehezen bírta.
- És még én - sóhajtom, majd nekidőlök a mellkasának. - Sose tudtam semmi olyasmit mondani, amiben túl sok az érzelem. Képtelen vagyok rá - mintha egy kéz szorongatná a szívemet, úgy érzem magamat, mert nem tudok semmi szépet mondani anyunak. - De nem tehetek róla.
- Úgy bizony. Te nem tehetsz róla. - majd ránéz a lépcsőre. - Menj fel, már estefelé vagyunk, sok volt ez a dráma mára és úgy tudom, hogy te holnapután lovastáborba mész.
- Ahová jön Dave is - nyöszörgöm. - Mors, én nem hiszem, hogy képes leszek egyedül elmenni.
- Ki mondta, hogy egyedül fogsz menni? - vigyorog rám, majd kisétál az ajtón.
