Locsi-fecsi

Sziasztok! Gondoltam, hogy a szünetben is hallatok magamról.
Megszületett a történet dala (tudjátok, mint pl. a Csontvárosnak Beth Crowleytől a Warrior), már csak dallam és alap kéne hozzá. Yey (y) Lehet, hogy majd összehozom magamtól.
Kicsit - nagyon - késve, de remélem, hogy mindenkinek jól telt a karácsonya és most nagyon várja az új évet! Abban az évben fog befejeződni az Örökkön-örökké, mégpedig májusban, és a következő hónapban már jön is majd a következő évad! Kit érdekel? Praclikat fel! Annyit elárulok, hogy hasonló formájú címe lesz, mint ennek az 1. évadnak.
Megtáltosodtam és most írom a 19. részt, ami miatt szerintem a legtöbb Saiorsiel rajongó meg fog engem nyúzni. Bocsi, gyerekek, de majd rájöttök a következő évadban, hogy mit szeretnék ezzel az egésszel kezdeni, mármint ezzel a szállal.

Addig is puszilok mindenkit,
Rosewolf

Szünet

Sziasztok! Annyira sajnálom, hogy ezt kell tennem, de szükségem van egy kis szünetre, hogy túléljem a felvételivel kapcsolatos iskolai dolgokat. Nagyon le is vagyok maradva, már ki kéne raknom a következő részt, de csak pár mondat van meg belőle. Látszik, hogy túlvállaltam magamat... Megígérem, hogy olyan gyors leszek, amennyire csak tudok! Addig is előre kívánok boldog karácsonyt és újévet minden kedven olvasómnak!

Puszi,

Rosewolf

17. rész

- Nagyon hálásak vagyunk – fordulok hátra és látom Danielt guggolni az anagóra mellett, de én már egy kicsivel távolabb vagyok és kíváncsian szaglászom a levegőt; valami rettentően ismerős szagot érzek, de nem tudom biztosra megmondani, hogy mi lehet, kivéve Castlestephenford jellegzetes ködös-füstös illatát. Hirtelen erősebben vegyül bele ez a szag a levegőbe, amit még mindig nem tudok hová tenni; erős késztetést érzek arra, hogy kövessem, így el is indulok, mire meghallom mögöttem:
- Eddig udvariasan viselkedett, de úgy látszik, hogy fejébe szállt a castlestephenfordi levegő - duzzog a hang, amit az anagórához kapcsolok.
- Ne haragudj rá, Saiorse... egy kicsit össze van zavarodva az utóbbi időben.
Halkan morogva kezdek el kocogni az ismerős szag felé. Még hogy össze vagyok zavarodva! Hallom, ahogyan Daniel elköszön a lénytől és a sarkamba szegeződik.
- Mit érzel? - kíváncsiskodik hátulról.
- A bunkó barátom szagát - morgok rá hangosabban, miközben hátralesek. - Menj már kicsit hátrébb, így nem fog menni.
- Bocs - védekezésként emeli fel a kezét és áll meg, majd mikor néhány lépéssel eltávolodok, újra megindul. Kissé bűntudatom van amiatt, ahogyan viselkedtem vele, így megpördülök és várom, hogy beérjen.
- Így nem tudod megtalálni a szag forrását - menne el mellettem, de én a keze után kapok. Megenyhülten mosolyogva fordul felém.
- Sajnálom, csak valami olyan érzésem van, hogy most megtalálhatjuk Iant, taníthat engem és megválaszolhatja a kérdéseimet. Minden vágyam hazamenni és végre úgy élni, mint régen, csak egy kis extrával - teszem hozzá és végigsimítom Daniel arcát. - Hiányzik anyu és félek, hogy Morsnak baja esett. És ha a Főfalka volt az, aki miatt a sóbányában ragadtunk, akkor megvan rá az esély, hogy anyunak is baja esett - nagyon sóhajtok, hogy leküzdjem a könnyeimet, s a könnypatak megelőzése érdekében fellesek az égre és belebámulok a napba.
- Nem lesz semmi baj. A Főfalkával is el bírunk bánni, hiszen ismerem a taktikájukat. Mors tud vigyázni magára és úgy hiszem, hogy az anyukádra is vigyáz. Nem hagyná magára, ahogyan téged se, nagyon jól tudod – kicsit megvakultan nézek bele Daniel mogyoróbarna szemeibe, hogy megnyugodjak és ott keressem meg a választ, amit valószínűleg nem ott fogok megtalálni.
- Mostanában arról álmodozok, hogy a suliból kilépve egyből az erdő felé veszem az irányt, ahogyan kedvem támad rá. Órákat szórakozok kint, sőt, bemerészkedek a falu szélére is. És mindenki egy nagy kutyának fog hinni - vigyorodok el könnyes szemmel kisded képzelgéseimen.
- Azért csak óvatosan - távolodik el egy nagyon kicsit Daniel, majd mosolyogva csókol meg. - Nem olyan hülyék az emberek, mint te azt hiszed - böki meg a vállamat, mire megforgatom a szememet.
- Casttlestephenfordban? Ugyan már! - nevetek fel.
- A lánykának igaza van - látok mozgást a szemem sarkából, mire a látóteremben megjelenik egy magas, kissé őszes-vöröses hajú férfi. - A Dowardok mind megtalálják egymást, nem igaz? Főleg a különlegesek - vigyorog rám, mire mohazöld szemétől kis nevetőráncok futnak össze.
- Ian? - csodálkozva meresztem rá a szememet.
- Személyesen - nevet fel és elindul felénk. - Nagyon régóta egy rokonnal se találkoztam, mondjuk hiábavaló a meglepettségem ez iránt; nem igazán kedvel a família, nem igaz?
Daniel morogva hátrál egy lépést, emiatt Ian megáll és reflexből ő is védekező állásba merevedik.
- Daniel! - méltatlankodva szólok rá. - Elég legyen! Mi bajod van?! Ne legyél ennyire udvariatlan!
- Ő egy dérfarkas - köpi a szót a fogai között, majd morogva néz rám. - Sajnálom, Saiorse. Szólj, ha baj van, meg fogom hallani - majd beleveti magát az erdőbe, időt se adva nekem, hogy győzködjem a maradásáról. Halként tátogva bámulok utána, hirtelen egy szó se jön ki a torkomon. Éppen akkor nézek vissza, amikor Ian szeme a jégkékről visszaváltozik az eredeti színére.
- Daniel! – kiáltok utána hitetlenkedve, majd beletúrok a hajamba. – Gyerekes vagy! – ordibálok utána, majd bosszúsan fordulok Ian felé és az egyik legcsúnyább nézésemmel, csípőre tett kézzel állok előtte.
- Úgy érzem, ezt szépen elintéztem - nyugtázza olyan nyugodtan, mintha semmi se történt volna. - De ne csak álldogáljunk itt, hanem menjünk be a házba; nincs már messze. Addig is mesélhetnél magadról - ajánlja fel. - Egyáltalán nem ismerlek még, pedig rokonok vagyunk.
- Könnyű csevegés egy másik Doewarddal. Ritkán esik ez meg velem – vonom fel a szemöldökömet, majd megcsóválom a fejemet és mellészegeződök.
- Csak hogy tisztázzuk, viselkedj velem úgy, mintha a nagybátyád lennék vagy valami közelebbi rokon. Piszkálj, viccelődj és feleselj csak, a véredben van – bólogat és elindul a várostól északra.
- Van benne valami. Jól eltaláltad - vigyorgok rá, miközben próbálok feloldódni. – Saiorse. Kicsit furcsa érzés újra itt lenni, főleg úgy, hogy mindent más színben látok.
- Gondolom engem nem kell bemutatni - viszonozza a vigyort, ezzel bátorítva engem, hogy tényleg egy tipikus Doewad, aki viccelődve és piszkálódva fogadja a többi rokont. – Mesélj a fiúdról. Mióta is vagytok együtt?
Erre elpirulok és lesütöm a szememet.
- Tényleg Danielről akarsz velem beszélni? Most találkoztunk, nem kell eljátszanod az aggódó nagybácsit.
- Csak azért, hogy emlékeztesselek rá, milyen fajtából van. Saiorse, a Bredford fiúk évek óta nem a legjobb választások - mintha figyelmeztetni próbálna, óvni, de hogy mitől...?
- Honnan tudod, hogy Bredford? - nézek egy nagyot, mire megvonja a vállát.
- Ha elég idős leszel, például olyan kétszáz éves, már meg fogod ismerni a családok jellegzetes vonásait, főleg akkor, ha fajtatiszták.
Szomorúan bámulok a fenyőkre, majd megfogalmazódik bennem a kérdés.
- Milyen örökké élni?
Ian próbál mosolyogni, de végül feladja és egy nagyot sóhajtva válaszol.
- Végtelenül unalmas egyedül. Semelyik rokonom se képes rá, hogy meglátogasson, s egy Ragadozókkal teli falka meg végképp nem. Örülök, hogy itt vagy - néz rám őszintén. - és hogy belecsempészel egy kis színt ebbe a fekete-fehér életembe.
- Hát... Azt hiszem, hogy örökké itt leszek, szóval mellettem nem lesz okod az unatkozásra.
- Remek! - csapkodja meg a vállamat. - Azt hiszem lesz elég időnk a bemutatkozásra.
- Nos, igen... - elszontyolodva bámulok a kilátásra, ahonnét be lehet nézni a falu központjába. Átlagos emberként nem látnám az ott mászkáló embereket, de most ki tudom venni az alakjukat. Halványan elmosolyodok és arra gondolok, hogy anyu is ott lehet valahol.
- Sürgősen meg kell találnom Morsot – vágok bele a témába. – Valószínűleg a Főfalka a nyomában van. Anyám majdnem teljesen védtelenül van otthon… Mi van, hogy ha Mors esetleg odament figyelmeztetni őt, és út közben kapták el? Lehet, hogy az anyámat is elkapták, Ian, muszáj odamennem és megnéznem, hogy… - esek kétségbe, s hadarva indulok el a város felé, de Ian megállít.
- Hohohó, ácsi, ácsi… Mary tud vigyázni magára, nem is tudom, hogy miért hiszed azt, hogy képtelen rá. Idősebb, megvan minden tapasztalata. Így is roppant nehéz volt őt megtalálni, követni a szagát, mert az a tehetség, ami neki van…
- Ian… Miről beszélsz? – horkanok fel és kitépem magamat a kezei közül, ám nem megyek el. – Anyu ember. Nincsenek szuper karmai, tök jó hallása és fantasztikus szaglása. Még éles fogai sincsenek, az Isten áldjon meg! Hogy lenne ő képes arra, hogy elintézzen tíz-húsz farkast egyes egyedül, Joshsal a nyakában…? Te meghibbantál – indulnék el újra, de Ian nem enged. – Meg vagy húzatva?
- Látom semmit se tudsz. Mary ügyesebb, mint hittem volna… - mosolyodik el keserűen. – Egy pár év híján ezer éves vagyok, de attól még mindig ő marad a tapasztaltabb. Mindig emlékeztetnem kell arra magamat, hogy vigyázzak vele, mert ha nem tenném, könnyen végezhetném egyes-egyedül, a Főfalkával szemben. Nem lenne kellemes találkozás.
- Te miről beszélsz? – húzom össze a szemöldökömet és nagyokat gesztikulálok a kezeimmel.
- Sajnálom, lányom, hogy tőlem kell megtudnod, de anyád nem ember. Ő Mary Sue. A legendás dérfarkas alfanőstény.
- Hogy mi? – döbbenek le.

16. rész

Csak bámulok a víz alatt lévő kijáratra és a szívem megtelik félelemmel, ami leszivárog a lábaimba és remegésre kényszeríti a térdeimet. Ha nagy lenne a lyuk, ahonnan folyik a forrás, akkor ott kimászhatnánk, de csak egy rés van a kövek között; éppen annyi, hogy a kifolyó víz elférjen és vígan csordogáljon be a barlangi tóba. Nem tudjuk, hogy milyen hosszú a járat, mennyi ideig kell víz alatt lennünk, levegő nélkül. Ráadásul ki is kell nyitnunk a szemünket, hogy tudjuk, merre járunk. De ez a sós vízben lehetetlen feladatnak tűnik, egy leküzdhetetlen akadálynak. Rettegve nézek Danielre, aki elkeseredetten bámulja a vizet és nagy döntést próbál meghozni. Végül rám néz, szemében elszántság csillog.
- Lemegyek.
- Daniel, még egy kicsit várj, kérlek, kell lenni másik kiútnak is! - állok fel hirtelen, s ezzel a mozdulattal megcsúszok és beleesek a jéghideg vízbe.
Nagy meglepetésként ér, ezért hirtelen azt se tudom, hogy mi történik velem. A szememet reflexből leszorítom, nehogy belemenjen a víz. A hideg mintha késsel szurkálna, annyi különbséggel, hogy nem vérzek, csak majd' megfagyok. Hirtelen valami meleg megragadja a karomat és kihúz a jéghideg víz fogságából.
Köhögve fekszek a nyirkos kövön és zihálva veszem a levegőt. Daniel felém hajolva vizsgálgat, hogy nem esett-e bajom; szeme aggódva nézi át az összes porcikámat, miközben kisimítja a hajamat az arcomból.
- Nyugi - köhögök. - Túlélem.
Mikor megforgatja a szemét, gyengén elnevetem magamat.
- Nem jó vicc - néz rám megkönnyebbülten, mire szúrósan meredek rá.
- Valahonnét én is rájöttem. Daniel, ez nagyon hideg – didergek a döngölt talajon, miközben arról próbálom meggyőzni a kissé meggondolatlan barátomat, hogy ne tegye azt, amit már elhatározott, hogy megtesz. – Túl hideg. Nem bírnánk lent sokáig.
- Milyen szempontból? Meggyőződésem, hogy a hideg vízben tovább tudsz a víz alatt maradni – néz rám tágra nyílt szemekkel. – És ha jól hiszem, te tudod rá a választ, hogy miért.
- Mert a hideg víz nem olyan nehéz, mint a meleg víz – motyogom bosszúsan, de ez se tántorít el. – Kérlek, Daniel. Gyantát éreztél, nem? A szagok nem tudnak átszivárogni a vízen! – keresek minden olyan kapaszkodód, amivel a felszín felett tudom Danielt tartani. – Várjál csak… De a hangokat kitűnően szállítja! Szóval ha van egy kis rés a víz felett, akkor a hangoknak át kell hatolniuk! – izgatottan lesem Daniel reagálását. Egyből hallgatózni kezd. Míg én semmit se hallok, ő mosolyra húzza a száját; igazam volt.
- Még hogy „a porban hempereg” – villant rám egy széles mosolyt. – De akkor is csak ez az egy út van kifelé.
- Nem egészen – hallok meg a hátunk mögül egy vékonyka hangot. Ma úgy látszik, mindenki úgy somfordál mögénk, hogy nem vesszük észre. De mikor megfordulok, hogy a hang forrását keressem, senkit se látok ott.
- Ki van ott? – Daniel hamarabb szólal meg, mint én, s egy arasznyival melléhátrálok.
Egy óriás szemű, hosszú sötétzöld szőrű lény kúszik ki a félhomályból. Nem olyan hosszú, tíz-húszcentis lehet csak, a marmagassága még kisebb. Ámulva bámulok a lényre. Mikor jobban megfigyelem, feltűnik, hogy nem is kúszik, hanem több tucat kicsi, fekete lábon áll. Nem bírom levenni róla a szememet. Csak bámulom szürke szemét, amit macskaszerű pupilla szel ketté.
- Egy anargóra? – néz nagyot Daniel is, mire érthetetlen tekintettel lesek rá.
- Hogy micsoda?
- Szolgálatotokra – hajol meg felénk, mire Daniel is viszonozza, s erre kénytelen vagyok én is megismételni a mozdulatot. – Udvarias farkasok. Ritka egyedek – húzza mosolyra széles száját, melyből kicsi, de annál élesebb fogak sorakoznak; talán két vagy három sorban is, majd hullámzó mozdulattal odasétál a tóhoz és iszik belőle egy keveset.
- Évszázadok óta egy anargórát se láttunk. Egyetlen egyet se – ámul Daniel, de csak suttogva teszi.
- Jól rejtőzködünk. Alkalmazkodnunk kellett, mivel a bredárdok nem nagyon szívlelnek minket – húzza el a száját. Daniel kidülledő szemmel figyeli. – Az utóbbi időben eléggé sikerült összevesznünk a klánnal. Igyekszünk elkerülni őket és a velük járó csatát.
- Hát még a bredárdok se haltak ki?! – csodálkozik nagy hévvel, de én semmit se értek, s ennek szót is adok.
- Kicsit bővebben is elmesélhetnéd – feszengek, mivel úgy látom, ezek a dolgok eléggé az alap kategóriát képzik. Az anagórát nézem, miközben az agyam vadul kattog, hogy mihez tudnám hasonlítani, de semelyik állat se felel meg a célomnak.
- Régen, évezredekkel, évszázadokkal ezelőtt nem csak ez a pár megmaradt misztikus lény élt itt a Földön, hanem sokkalta több; de az egyszerű emberek összefogtak ellenük és majdnem az összest kiirtották. Anagórák, bredárdok, sretchzrotok, préltőzek… - folytatná, de én közbeszólók.
- Nem jártam még ki a „vérfarkas iskolát”, szóval ezeknek a lényeknek a nevük vajmi kevesen mondanak nekem. Még a rendes iskolát se jártam ki – méltatlankodok, mire Daniel elmosolyodik.
- Azt hiszem az anagórákat már felesleges bemutatnom – biccent a lény felé. – A bredárdok kétszer akkorák, mint az anagórák, barna színűek és óriási, négy-tízcentis tüskéi vannak, tele méreggel. Minket ugyan nem bántanak, de csak a teljes udvariasságot szeretik. Ha megsérted őket, nem biztos, hogy túléled, még a tapasztalt vérfarkasok többségének se sikerül. Viszont könnyen méregbe gurulnak és sértődnek be; csínján kell bánni velük. Ha azt látod, hogy besötétednek, menekülés – zárja le a témát és hallom, ahogyan az anagóra felhorkant a jellemzésre. –A sretchzrotokat olyan kitűnő rejtőzködési képességekkel áldották meg, mint a kaméleonokat; bárminek a színét, mintáját fel tudják venni, csak ők olyan pontossággal, hogy ha nem látnád halványan felderengeni a körvonalukat, észre se vennéd őket. Így is csak farkaslátással lehet észrevenni ezeket. És ki ne felejtsem, hogy szárnyasok; nagyon kicsi szárnyuk van a hátukon, ennek ellenére simán napokig el tudnak repkedni, pedig ráadásul még ducik is, olyan… Kör alakúak. Szórakoztató megfigyelni azt, ahogyan repülni tanulnak – egy emléktől felnevet. – Roppant vicces folyamat. A préltőzek… Nem véletlenül van a nevükbe az „őz” szó, mivel tulajdonképpen azok. Óriásiak, az elefántok kétszeresei és olyan hosszú nyakuk van, akár a zsiráfoknak. A mintájuk is majdnem teljes egyezést ad az őzekkel, csak nekik a hátuk nem barna, hanem zöld. Olyan agancsuk van, mint a dámszarvasoknak és gyakran nő rájuk egy különleges, szintén misztikus növényfaj, a préltgomba, ami telihold estéjén vörösen világít. Valaki összeköti ezt a növényfajt a vérfarkasok létezésével, de a Főfalkában még sokkal régebben volt kutatás ez iránt és nem járt semmi sikerrel. Rettentő félénk állatok és általában átlátszóak, s csak teliholdkor válnak láthatóvá és az azt követő napokon.
- Egyszer talán láttam egyet – hitetlenkedek. – Igen. Éppen a farkas vonyítást hallgattam, amikor az erdő szélén megjelent egy ilyen, hogy is hívják…?
- Préltőz – mosolyog rám Daniel.
- Igen, az; egy préltőz. Akkor azt hittem, hogy csak képzeltem, ezért rögtön el is mentem aludni, mert késő volt – mosolygok szomorúan az emléken. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a farkas, akit akkor hallgattam, Mors volt.
- Ezt a tanítást útközben is folytathatjátok – ad ki nyammogásra emlékeztető hangot az anagóra. – Udvariasak voltatok velem, szóval könnyedén ki tudlak benneteket vezetni, de figyelmeztetlek titeket: mindig azt csináljátok, amit mondok, mert ha nem, annak nem biztos, hogy kellemes kivitele lesz.
Daniel fejet hajt, szóval én is leutánozom az ő mozdulatát. A kis lény hullámzó testtel tűnik el fokozatosan a sötétben, így hát egy választásunk maradt: követjük. Mikor Daniel elmegy mellettem, megragadja a kezemet és megszorítja. Halvány mosollyal szorítom meg én is az övét, mire belehúz a sötétségbe; onnan, ahonnan jöttünk.
- Gondolom újra nem látsz semmit, igaz? – szinte látom, ahogyan a piszkálódó-vigyorára vált, ahogyan lépésről lépésre szinte már vontat maga után.
- Te csak ne legyél ennyire elégedett, mert gondolok egyet és szétkarmolászom azt a csinos kis pofikádat – kontrázok rá gondolkodás nélkül, mire vékony kacagás üti meg a fülemet.
- Vigyázz vele, farkasfiú, még feldarabol és idelent hagy nekünk ebédre – valahonnan elölről szól már nekünk, ami azt jelenti, hogy alaposan lemaradtunk mögötte. Amíg ő úgy ismerheti ezt a barlangrendszert, mint a tenyerét, mi – vagyis csak én – vakon botladozunk.
Daniel hirtelen elengedi a kezemet, majd a vállamnál fogva húz oda magához, miközben jóízűen nevet. A karja megmelengeti a hátamat a hűvös, sós alagútban, mire libabőrös leszek.
- Ugyan már! Ő is csak mondja, mondja, mondja, de nem gondolja komolyan – paskolja meg a vállamat.
- A francokat, Daniel Bredford, ne hazudj! A hátad már megkapta a magáét, legközelebb az arcodat fogom használni karomélesítőnek! – hitetlenkedek, majd kicsit arrébb lököm a csípőmmel.
Nem vesz komolyan, állapítom meg abból, hogy elkezd hümmögni, majd megdörzsöli a karomat, hogy kicsit átmelegedjen. A fejemet ráhajtom a vállára, majd a másik kezével átnyúl az enyéimhez, hogy azokat is felmelengesse egy kicsit. A hajam mint egy sál, úgy védené jobb esetben a nyakamat, de mivel sikeresen eláztam, ezt nem mondhatom most el. A ruhám is csurom vizesen tapad rám, de a nagy része már nem is olyan hideg, mint volt.
Percekig csak némát gyalogolunk, Daniel az anagórát, én őt követve. Mikor Daniel szaglászni kezd, már én is megérzem: gyanta.
Izgatottan gyorsulok fel egy kicsit, mire a triónk is felgyorsul. Türelmetlenkedve várom már a napsütést, a nyári meleget.
- Vajon milyen nap lehet ma? – tűnődök kicsit hangosabban a kelleténél, mire az anagóra válaszol Daniel helyett.
- Frolchnap.
- Azaz szombat – fordítja nekem le Daniel, miközben kicsit közelebb húz magához.
- Holnap lenne az utolsó nap a táborban. Anyut már biztosan értesítették a történetről… - gondolkodok el és szinte látom az újságok címét: „Rejtélyes kutyatámadás a tanyán: két gyerek eltűnt.” A szívem szakad meg attól, hogy anyu biztosan azt hiszi, nem tudok hogyan hazatalálni, sebesült vagyok, vagy már meg is öltek a kutyák… De ha átrágja magát a történteken, meg fogja tudni, hogy egy kutyafalka nem tud elbánni egy farkassal, akinek ráadásul egy emberi agya van. Csak reménykedni tudok, hogy számolt ezzel a ténnyel is…
Ez idő alatt Daniel alakja homályosan derengeni kezd mellettem, már látom sötét haját, ahogyan a vállára lelóg. Hamarosan kijutunk innen.
Gyorsan világosodik meg minden; az ezredik kanyar után meglátunk egy akkora lyukat, amin kényelmesen átmászhatunk. Boldogan szaladok az anagóra után, hogy újra friss levegőt lélegezhessek és újra a nyári melegben találjam magamat. Ahogy kilépek, meglátom Castlestephenford jellegzetes erdőit, majd a falut is látni vélem. Vidámat pördülök meg, hogy ránevessek a mögöttem álló Danielre.
Itthon vagyok.

Locsi-fecsi

És a tékozló fiú - ez esetben írónő - visszatért... :) Tudom, hogy mostanában a minimális gyakoriságra csökkentettem a részek számát, de meg kell értenetek, hogy a 8. majdnem mindenkinek a leghúzósabb éve. Középsulit kell választani, nyílt napok, felvételi, szóbelik, vizsgák, rengeteg felkészítő óra... A legtöbbször már az agyamra mennek, amit gondolom nem is kell elmagyaráznom :)
Emlékeztek erre a posztra? Akkor volt meg a 2000. oldalmegjelenítésem, 12 feliratkozóval és 27 bejegyzéssel. No és hogyan állunk most? 4498 oldalmegjelenítés, 19 feliratkozó és 37 bejegyzés (+1)! Elképesztőek vagytok, skacok és annyira, de annyira örülök, hogy a mai napig írtok a bejegyzéseimhez, figyelitek az új részeket... Nincs több kívánságom ezen a téren! :)

Puszilok mindenkit,

Rosie

15. rész

Tudom, hogy kicsit - nagyon - késett ez a rész, csak hát a 16.-ot még nem fejeztem be, amíg a 17.-et már elkezdtem... Próbálok sietni, de ez a suli kikészít :'D

Pár méter séta után úgy döntök, hogy nem fogok fáradozni és átváltozok, de Daniel valószínűleg megérzi, hogy mi a szándékom és megragadja a karomat, amivel megállásra kényszerít. Összehúzom a szemöldökömet és furcsán nézek rá.
- Mi van? - csodálkozok rá. Talán kicsit túl bunkó hangvétellel mondtam, de eddig mindig ő akart farkas alakban utazni, most meg hirtelen meggondolja magát. Mi baja van? Amióta számba van véve az az opció, hogy Ragadozó vagyok, furcsán viselkedik; mintha félne attól, hogy ha beteljesedik ez a jóslat, meg fog utálni engem.
- Nem jó ötlet, főleg a házban történtek után - figyelmeztet komolyan, majd elengedve a karomat elindul, de én megtorpanva bámulok utána. Komolyan gondolta? Nem hiszem el, hogy valakinek ilyen gyorsan megváltozhat a véleménye. És látszik, hogy nem ugyanaz, mint az enyém.
- Szóval gyalog megyünk. Megnézem, hogy mikorra érünk oda - morgom az orrom alá, de Daniel meghallja.
- Estére ott is leszünk, már ha nem fogsz semmi meggondolatlanságot csinálni - fordul hátra és bevárja trappoló személyemet.
- Hat-hét óra séta... Vonzó - érek oda bosszankodva, mire elmosolyodik.
- Sajnálom, Saiorse, de ez tűnik a legbiztonságosabb módnak. Nem akarlak elveszíteni - emeli fel az államat, hogy belenézzek a szemébe, ami most nem csillog annyira, mint általában szokott. A zöld mintha kifakult volna sötétbarna szemében, ami épp elég volt nekem ahhoz, hogy tudjam: tényleg fél attól, hogy mi lehetek.
- Értem én - simítom végig megértően a karját és biztatóan nézek vissza a szemébe. - De így az életben nem érünk oda.
- Annyira hasonlítasz Morganre - nevet fel. - Ő is ennyire makacs és ellenkező. Jellemző tulajdonság a Dowardokra. Ezt megjegyzem, mielőtt összefutnék még eggyel; már pedig elég valószínű szituáció.
Morsra gondolva elszontyolodok. Merre lehet? Miért nincsen mellettem? Miért csinálja ugyan azt, mint az apám - vagyis az állítólagos apám -, Marius? Azt mondta nekem, hogy évek óta várt a találkozásunkra és hogy elmondja az igazat, hogy tudjon velem beszélgetni, hogy lásson végre testközelből is; erre most mintha neki is köddé váltam volna, mintha hirtelen egy senki lett volna belőlem, aki még azt se érdemli meg, hogy közöljék vele, "hé, bocs szivi, de nem akarok többé találkozni veled, mert túl megterhelő ez a számomra".
- Honnan ismered Morsot? - tereli el a figyelmemet ez a gondolat csalódottságomról, még mielőtt az dühvé válna és érdeklődve fordulok Danielhez. - Sose említetted még és hát van időnk; tengernyi. Mert nem változhatok át - feszegetem a húrt, mert tudom, hogy ez idegesíti Danielt. Vagyis, hát.. Nem egészen, mert az arca még mindig sima és úgy látszik csak úgy fogja fel, mintha egy nyafogó kislány lennék. Nos, tulajdonképpen az is vagyok. Remek.
- A Főfalka nem egy kispályás ellenség. Csodálkozom, hogy hagytak meglógni minket - teszi hozzá szó nélkül, fejcsóválva. - Ki nem állhatják, ha nem tudnak mindent azokról, akiknek a törvényeket adják ki.
- Vannak törvények is? - tátom el a számat csodálkozásomban.- Ezt nem kellett volna közölni velem?
- Milyen kultúrának nincs? Meg amúgy is, volt arra időnk, hogy ezeket megtanítsuk neked, mint minden mást
 vérfarkaskölyöknek? - válaszol egy újabb kérdéssel, mire bólogatni kezdek.
- Jogos. Na de ácsi - jut el egészen az agyamig, hogy mit mondott. - Tanulni? Iskolán kívül? Na nem, Daniel, ez az a dolog, amit már nem fogok elvállalni. Nyolcadikos leszek, valószínűleg újra minden versenyen látni akarnak majd és rengeteg különórám lesz ahhoz, hogy felvegyenek egy tisztességes középsuliba! Nem fogok plusz vérfarkastörit is tanulni! Ki nem állhatom a törit! - háborodok fel.
- Márpedig muszáj vagy. De nagy szerencséd van, mivel a falkádból van egy tanító. Nate az, akit lecsaptam - vakargatja a tarkóját. - Nem ellenőriztem a szagokat, mielőtt lecsaptam.
Halványan elmosolyodok, de amint elhallgatok, újra eszembe jut az apám... Aki félig-meddig felnevelt. Nem tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy Mors az igazi, biológiai apám, mert akit úgy szeretek a mai napig, az Marius. Mors volt viszont a valaha élt legjobb nagybácsi, így imádtam, s ez az imádat a mai napig megvan. Apát már elveszítettem. Morsot viszont nem veszíthetem el... Ráadásul újra. Búcsú nélkül...
Fájdalmas vonyítás hasít bele a csendbe és a levelek ropogásába. Ez a hang halálosan ismerős: mint amit otthon hallgattam éjjeleken keresztül azon gondolkozva, hogy az állatok mennyire szívszaggatóan tudják beleadni az érzelmeiket egy hangba. Ez viszont nem a bánaté...
- Mors! - sikítok fel és előre vetem magamat. Futás közben próbálom elképzelni mindazt, ami az átváltozáshoz kell, majd egy pillanat alatt csusszanok át farkastestbe. Sebesen szelem át az erdőt a hangot és a szagot követve, ami Morstól származik. Ösztönösen kerülöm ki a fákat meg a gyökereiket, miközben felvonyítok: jövök.
Jóval mögöttem érzékelem Daniel jelenlétét, aki egy őrült gyorsaságával törekedik utolérni engem, semmi sikerrel. Gyorsabban futok, mint valaha.
Egy rossz lépés, a lábam megbicsaklik, mire fejjel előreesek. A világ forog körülöttem, ahogyan gurulok le a lankás hegyoldalról és gördülök át a köveken, amiktől megfájdul a hátam, a hasam és az oldalam is. Hasogató fejjel érkezek le a hegy lábához, sajgó tagokkal, de még nincs vége: a föld megremeg alattam és be is szakad. Esés közben tűnik csak fel Daniel szűkölése a fejemben, ahogyan súlytalanul zuhanok, majd nagy sebességgel a kemény talajon landolok, kipréselve a tüdőmből az összes szuszt. Nehezen lélegezve terülök szét, körülbelül úgy nézek ki, mintha úthenger ment volna át rajtam. Tulajdonképpen úgy is érzem magamat. A testem gyógyulni kezd és nem sok időbe telik, míg remegő lábakkal, de épségben fel tudok tápászkodni négy lábra. Még nem sajátítottam el tökéletesre a gyógyulást, így még lüktet az oldalam, de nagyjából jól vagyok. Morogva toporgok az első két mancsommal, miközben felmérem, mekkorát zuhantam.
- Ez legalább öt méter! - látom behajolni Danielt immár emberként. - Nem vagy normális, Saiorse, akár meg is halhattál volna!
Fenyegetően mordulok felé, hogy aztán átváltozhassak. Fejemben az összes szitkot rázúdítom idegesítő barátomra, hogy aztán ember alakban folytassam. Daniel unott arccal hallgatja, hogy milyen ocsmány jelzőkkel illetem, de nem reagál rájuk, hanem egyből a lényegre tér.
- Ki kellene szednelek onnan - bámul rám, de látom a szemén, hogy nem is engem néz, hanem lázasan gondolkozik.
- Ráadásul nagyon gyorsan, ki tudja, hogy mi történt Morssal? - hisztérikusan beszélek, miközben a hosszú, sötét folyosót bámulom, ahová beestem. A levegő hideg és nyirkos, ismeretlen szag terjeng a levegőben és szivárog be az orromba.
Daniel is megérzi, majd érthetetlenül összehúzza a szemöldökét.
- Itt van egy sóbánya? - össze van zavarodva.
- Akkor nem is vagyunk olyan messze Castlestephenfordtól! - remegek meg izgatottan, miközben végigjár a testemen az az érzés, hogy a legendák igazak. Bárcsak Morson is tudna segíteni egy...
- Sose hallottam még erről a helyről. Castlestephenford közelében volt sóbánya? - pislog nagyokat; úgy látszik, eléggé meglepte őt ez a helyzet. Talán azt hitte, hogy mindent tud a környékről. Kivételes pillanatot láthatnak, hölgyeim és uraim, valamit én tudok és nem Daniel. Bárcsak lenne közönségünk.
- Ha nem lett volna, akkor szerinted hol állnék?! - bosszankodok, miközben a leszűrődő fényben végigtapogatom a nedves sófalakat. - Túlságosan csúszik, nem tudok felmászni.
- Várj ott, keresek egy indát - majd eltűnik az üreg szájából.
- Hová mehetnék? - forgatom a szememet, miközben várom Daniel segítségét.
Itt sokkal hűvösebb van, mint odafent. Egyszerre hiányozni kezd a nyári forróság, ami kint tombol. Csak jussak ki innen valahogyan és egyből a nyakamba veszem az utat. Mi van, ha Morssal történik addig valami? Az csak és kizárólag is az én hibám lesz, amiért nem segítettem az egyik falkatagomon, mikor szüksége lett volna rá. De ő több, mint egy egyszerű falkatag. Muszáj megmentenem.
- Nincsen - bukkan elő Daniel csalódottan. - Sehol se találok. Fel tudsz idáig ugrani?
- Ezt most ugye nem gondoltad komolyan? - meredek rá, de amikor ráébredek, hogy nem szórakozik, hitetlenkedve nevetek fel. - Nekifutás nélkül képtelenség, hogy akár egy méternél is magasabbat tudjak ugrani.
- Mert eddig csak emberként használtad az izmaidat - bosszankodik Daniel. - De többre vagy képes! Képzeld el, ahogyan egy mókust akarsz elkapni egy fán úgy, hogy felugrasz érte. Már nagyon éhes van, ha nem eszel, éhen halsz és ez az állat az utolsó esélyed. Képzeld el.
Lehunyom a szememet és részletesen látom magam előtt az erdőt; minden egyes tűlevelet, minden egyes követ a földön, a lehullott avart. Egy keresztcsőrű ül az egyik fenyőágon. Az éhség mardossa a gyomromat, miközben halkan alálopakodok, majd ugrok...
Csukott szemmel rugaszkodok el a földről és kapok reflexből Daniel lenyújtott keze felé, de a közelébe se érek - ráadásul a földet érés se sikerül a legfényesebben, mivel nem éppen elegánsan zuhanok le a kemény talajra.
- Nem megy! Képtelenség!
- Akkor pedig meg fogod próbálni újra - szól ellentmondást nem tűrően, majd megint kinyújtja felém a kezét, ami már most nagyon messzinek tűnik. Haja belelóg az arcába, miközben mélyen a szemembe néz. Valami - jó mélyen - mocorogni kezd a gyomromban.
- Na jó - sóhajtok, majd még egyszer elrugaszkodok a döngölt földről, de még annyira se ugrok magasat, mint az előbb . - Nem megy! - fakadok ki ismételten, mire üvöltések törik meg a csendet; ismeretlen üvöltések.
Daniel összeszorított szemmel elkáromkodja magát, majd valamire hirtelen felkapja a fejét. Hamarosan én is érzem már a föld morajlását, ami egyre hangosabban és hangosabban zeng az egész völgyben.
- Daniel! - sikítok, de még ki se mondom a következő mondatomat, Daniel beugrik, majd arrébb ránt engem is, miközben a kőgörgeteg betemeti a lyukat, ahonnét beestem. Vaksötétség telepszik ránk.
Daniel zihálva szorít magához, majd erősen egy puszit nyom a hajamra. Kissé nyugodtabban vagyok az ő karjai között, mint amilyen a lelkiállapotom nélküle lenne most. Majdnem, hogy élve eltemettek minket Castlestephenford alá! Pedig milyen közel volt a cél... A pánik kezd teljesen eluralkodni rajtam, miközben a sötétségben ide-oda forgok. Mintha megvakultam volna... Erősen igyekszek, hogy lássak valamit, de minden próbálgatásom hiábavaló.
- Lovak - mondom ki az első szót, ami az eszembe jut.
- Mi van a lovakkal? - puhatolózik Daniel.
- Ne nézz hülyének, nem kaptam sokkot, de nem szeretnék a lovak helyében lenni. Évekig voltak a sóbányákban, majd miután kijutottak, megvakultak a naptól. Nem akarok úgy járni, mint ők - reszketek, mire Daniel megdörzsölgeti a hátamat. Valószínűleg szórakoztatja érdekes gondolatmenetem, még ebben a kilátástalan helyzetben is.
- Nem fogunk úgy járni, mert ki tudlak vezetni innen, ha nem is olyan egyszerűen.
- Zavar, hogy nem látom az arcodat - kezdem el rágcsálni a számat.
- Én látom a tiédet - fogadni mernék rá, hogy most elmosolyodott, olyan megdöbbent képet vágok. - Majd ha évekig leszel farkas, tudni fogod.
- De ez is egyfajta részleges átalakulás, nem? - tátom még mindig a számat.
- Nos, igen, valószínűleg az. Eddig nem is gondoltam erre... - töpreng, állapítom meg a hangja alapján. - Okos vagy.
Felhorkanok.
- Az IQ-m a porban hempereg.
- Attól még tudsz okos dolgokat mondani - fojtja el a nevetését, majd a karomat tapogatva megfogja a kezemet. - Na de induljunk el. Erre friss levegőt érzek, bár a só kissé bezavar... Viszont a gyanta illatát semmivel se tudom összekeverni.
- Én nem érzek semmit - sóhajtok, miközben Daniel óvatosan húz előre.
- Majd beletanulsz - válaszol és érzem, hogy megvonja a vállát. - Olyan részleges átalakulást is tudsz csinálni, amit más még évek múltán se tud egyszerűen csak megtanulni. Te meg jössz, gőzöd sincs, hogy mi történik veled és mégis megcsinálod.
- Csak tudnám, hogyan! - bámulok bele a feketeségbe. Valahogy úgy is érzem magam Mors, anyu és apu nélkül; sötétnek, üresnek, elveszettnek.
- Mindent a maga idejében! - int Daniel, mire elgondolkozok.
És mégis mikor jön majd el az az idő? Mors vajon tudja, hogy mi ez az egész? Hátha Mary Sue még él és mindent meg tud magyarázni! De őt hol találhatjuk? Merre induljunk el a keresésére, ha azt se tudjuk, kicsoda ő valójában és milyen erők birtokában van? Meg kell ismernem a Ragadozók és Mary Sue teljes legendáját. Hisz itt van rá az esély! Ki tudja, mikor fogunk kijutni innen? Daniel meg oly régóta farkas, ráadásul a Főfalkába tartozott. Neki tudnia kell a választ.
- Daniel...? - hümmög egyet óvatos kérdésemre, hogy jelezze, figyel. - Mi Mary Sue teljes legendája?
- Még az 1200 -as években történt; ősz volt, meglepően ködös ősz. Mary Sue, mint a többi dérfarkas, kamaszkorában kezdte el felfedni valódi kilétét. Ő se tudta, s addig egy meglehetősen szerény kislányt ismertek meg a falkatagok, aki majdnem a ranglétra legalján foglalt helyet. De ez megváltozott, mikor tizennégy éves lett; - vonakodva beszélt, mintha nem akart volna egy szörnyű emléket felhánytorgatni a múlt poraiból. - egyik nap Mary Sue édesanyja látogatott el a falkába. Tudni kell, hogy elhagyták a szülei, mivel ők is dérfarkasok voltak; őket elhajtották a falkából, mert nem akarták, hogy felborítsák az egyensúlyt. Pár napra rá megszületett egy tüneményes kislány, de tudták, hogy még jó hasznot fognak húzni belőle, szóval egyszerűen otthagyták, kitéve mindenféle veszélynek. Az egyik falkatag, Bella megtalálta őt és sajátjaként nevelte fel. Voltak falkatagok, akik ezt ellenezték, hisz nem tudták, ki is a kislány valójában. Ha tudták volna! - horkan fel. - Sokkal jobban ellene lettek volna. De Bella meggyőzte őket. Mindenki tudta, hogy a kislány maradni fog. Bella volt az alfa-nőstény - magyarázza, s én elképzeltek egy kisbabát ruhákba bugyolálva, aki még mászni se tud még, nemhogy megvédeni magát. Összeszorul a szívem.
- Mi történt utána? - érdeklődök ezzel arra sarkallva Danielt, hogy folytassa.
- Felnevelte és tanította. Tudta, hogy korcs, de annyira megszerette, hogy nem érdekelte, pedig eddig mindig ő mondta, hogy inkább fajtatisztákat látna szívesen a falkájában.
- De Daniel - vágok közbe. - Nem úgy van, hogy csak az elsőszülött a vérfarkas és az is fiú?
- Ez bonyolultabb - érzem a levegő mozgását; legyintett egyet, mintha csak egy idegesítő legyet próbált volna lecsapni. - Most melyikre vagy kíváncsibb?
- Folytasd - morgom bosszúsan és hallom, hogy Daniel mosolyogva beszél tovább.
- Szóval mikor Mary Sue tizennégy éves lett, elkezdődtek a változások, amik a dérfarkasokra jellemzőek. A falkatagok megijedtek, többen el is hagyták a falkát, ezzel elgyengítve a még ottmaradottak összetartozási érzetét. Sorban szállingóztak el, mikor már csak négy tagból állt a falka: Bella, George, aki az alfa-hím volt, Dennis, aki a béta-hím volt és Mary Sue. Mindig szerény volt, de fejébe szállhatott a hatalom, mivel a dérfarkasok ilyenkor rohamosan elkezdenek öregedni. Tizennyolc évesnek nézhetett ki, a haja is jóval hosszabb és sötétebb lett, mellesleg már nem volt olyan csendes. Magabiztossá vált és kihívta George-ot egy párbajra, mert ő akart lenni az Alfa. De George nem vállalta; inkább kilépett a falkájából, minthogy megölje Bella "gyermekét". Mary Sue meggyőzte a korábbi falkatagokat, hogy jöjjenek vissza, sőt, még többet toborzott. Egy olyan falka, ahol egy dérfarkas áll a vezető szerepében? Sok farkasnak ez a hatalmat jelentette - nevet fel keserűen. - Sokáig volt ez így. Azután egy család kért bebocsátást a falkába, mellettük az öt éves Iannel. Mary Sue nem engedte a belépést, s ez után történt az, hogy eltűnt. A hívei a keresésébe fogtak, de csak egy vérrel teli tisztást találtak. Addig Mary Sue sok dolgot tett. És volt köztük jó is - csendesedik el Daniel, majd megköszörüli a torkát és hangjában több vidámsággal szólal meg. - De nézd csak! Világosodik. Valahol biztosan van kijárat. Gyere - húz maga után gyorsabban.
Egyre több fény tölti be a teret, míg végül annyira világos van, hogy látom Daniel körvonalát. Egyre jobban erősödik, mire már ki tudom venni szeme élénk csillogását a sötétben. Hirtelen elengedi a kezemet, hogy az utolsó lépéseket már szinte futva tegye meg, de én lemaradok.
Egy óriási terembe érünk, ahol úgy tűnik mintha tükörből lenne az alja. Ekkor veszem észre, hogy nem is tükör, hanem egy sötét tó, s tőlünk balra egy kis forrás csordogál a kövek közül.
- Biztosan jó sós - guggolok le és mártom bele a tóba a kezemet.
- És az egyetlen kijáratunk - bök Daniel morogva egy helyre, ahol világosabb a víz.

Locsi-fecsi

Sziasztok! Végre itt az őszi szünet, ami annyit jelent, hogy megpróbálok még többet írni (és kevesebb sorozatokat bámulni). Sajnálom, hogy nem hetente jön az új rész és egyáltalán nincs rendszerezve, de esetleg annyiban megkönnyíthetem a dolgotokat, hogy akik még nem csatlakoztak, azok most megtehetik: a facebookos csoportban mindenről értesültök! :)
Igyekszem írni a részeket, addig is jó őszi szünetet, pihenjétek ki magatokat, hogy utána újra rávegyétek magatokat, hogy normálisan tanuljatok (tudom, tudom; nem lesz könnyű).

Milliónyi puszi,

Rosewolf

14. rész

- Ébresztő, Saiorse, nem érünk rá lazsálni - hallom valahonnan felettem Daniel kellemesen mély hangját, de csak beljebb bugyolálom magamat a nagy dunyhába és egy nyögéssel juttatom el az információt: én bizony nem fogok még felkelni. - A hasadra süt a nap és nekünk még sok dolgunk van - simít ki egy tincset a szemem elől; egyből világosabb lett a szemhéjam mögött is.
- Hány óra van? - nyöszörgöm még mindig nyakig betakarózva, meg sem mozdulva.
- Körülbelül? Hét lehet - próbál meg a hátamra fordítani. Egy ideig ellenkezek, majd beletörődök, hogy erősebb, mint én.
- Mi? - hunyorgok a fénytől, de legalább már nyitva a szemem.
- Hét óra - ismétli el az ágy szélén ülve.
- Mit keresünk mi fent hét órakor? - ásítok, majd mindkét kezemet kidugom a takaróból és a fejem alá rakom őket.
- Legfőképpen kaját. Nem hiszem, hogy a tegnapi hal elég lett volna - dől hátra, fejét a sípcsontomon kezdi el nyugtatni, amitől szinte biztos vagyok, hogy az összes vér az arcomba szökik. 
- A tegnapi stratégiával? - kezd kitisztulni az agyam, majd elnyomok egy ásítást.
 - Ahogyan mondod - ül fel, majd a combjára csap. - Felkelsz magadtól, vagy nekem kell kirángatnom téged az ágyból?
- Legközelebb itt alszol fent, hogy ne kelj ilyen korán - morgom morcosan és a kezeimbe temetem az arcomat.
- Itt már nem hiszem, mivel tovább állunk - érzem, ahogyan a rugók felszabadulnak, amikor feláll a helyéről. 
- Ja... - csukom be a szememet és újra aludni próbálok, mintha valami álomban lennék. De nem, nem ott vagyok, ezt Daniel kezei bizonyítják a bokámon, miközben elkezd kifelé húzni az ágyból.
 - Ne! - kiáltom és kapaszkodót keresek, de nem találok. Nagy puffanással ülve érek földet, elvesztve minden méltóságomat. - Ezt még megbánod! - vágom oda Daniel hátának, aki kuncogva távozik a szobából. - De még mennyire... - morgom magamnak is, miközben nagy nehezen feltápászkodok.
Csörömpölés és Daniel fájdalmas kiáltása. Csend; se szitokeső, se semmi. Remegve lapulok be a konyhaajtó háta mögé, ahonnan a hallani véltem az ordítást és reménykedek, hogy senki se fog kijönni onnan. Ahogyan megérzem a vér fémes szagát, az aggodalmam csak mélyül. Ha jobban koncentrálok, akkor valaki egyenletes szuszogását hallom és még egy embert, aki nehezen veszi a levegőket. De mégis honnan tudhatnám, hogy ember-e?
Kővé dermedek, amikor az ajtó melletti rés elsötétül. Valaki jön ki... Amikor feltűnik a háta, dühösen morogva vetem rá magamat, mire lebicsaklik a földre. Kezeimmel kaszabolni kezdem a hátát, körmeim helyén mos éles karmok foglalnak helyet és vájnak barázdákat a fiú hátába, aki fájdalmasan felordít.
Uramatyám!
- Saiorse! Én vagyok! - fordul nagy nehezen a hátára, arca grimaszba rándul a hátát ért sebektől, majd elkerekedik a szeme. - Saiorse... A szemed.
Morogva zihálok Daniel felett.
- Daniel, én nem...
- Saiorse, a rohadt életbe már - nyöszörgi -, nézd meg a szemedet!
Reszketve állok fel és hagyom ott, hogy beálljak a szobában lévő tükör elé és megalvad bennem a vér, amikor megtudom, hogy miről beszélt Daniel. A szemem ugyanolyan jégkékben pompázik, mint annak a farkasnak, akit megöltem. Erősen összeszorítom, majd egy kis idő után óvatosan kilesek pilláim mögül. Észre se vettem, hogy eddig visszatartottam a lélegzetemet. Lebámulok a kezeimre, de minden újra normális rajtam. Kábán sétálok vissza az előszobában, ahol Daniel háttal ül nekem; pólója cafatokra szaggatva és óriási sötét rózsaszín hegek húzódnak végig a hátán. Nem tudok megmozdulni.
- Daniel, én... - kezdek bele, de egy mosollyal belém is folytja a bocsánatkérést. - Nem is haragszol?
- Nőstény vagy - von vállat lazán és megvillantja féloldalas mosolyát. - és veszélyes. Mellesleg ennél rosszabbat is túléltem ám.
- A Főfalkánál? - tippelek és leereszkedek mellé a poros padlóra.
- Victoria keményebb nőstény, mint te - csóválja gunyorosan a fejét. - Egy hárpia. És egy falkában vagyok vele; újra.
- A nőstény - villan be. - A nőstény, akinek megmentettem az életét.
- Hogy tessék? - kerekedik el a szeme, miközben leesett állal bámul rám. - Victoriát? Azt a Victoriát, akit ismerek?
- Nehogy azt merd mondani, hogy gyenge vagyok, mert akkor azt nagyon megbánod, Bredford - szól valaki a konyhából, mire mindkettőnk feje odarándul. - Amúgy szép ütés volt. Nate még egy ideig még eszméletlen lesz - jelen meg az ajtóban egy csokoládébarna hajú szépség, majd nekitámaszkodik az ajtófélfának.
- Jegyezd meg, Saiorse, ha nem akarod, hogy tiszteletét tegye nálad, akkor ne emlegesd - mondja sötéten Daniel, de nem felém beszél, hanem a lánnyal néz farkasszemet.
- Gyerekes vagy, Bredford - löki el magát és felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen a földről. - Victoria Maweck.
- Saiorse Doeward - fogadom el és felhúz. Csak pár centivel vagyok magasabb nála, ám haja hosszúsága vetekedik az enyémmel; fényesen simul a hátára. Ugyanolyan színű szeme barátságosan néz az enyémbe.
- Ne hidd el, amiket mond - bólint Daniel felé, aki úgy néz ki, mintha mindjárt elkezdene tüzet okádni a lányra. - Éretlen.
- Eddig te vagy az egyetlen, aki erre panaszkodott - felesel vissza. Valószínűleg egyidősek lehetnek.
- Majd ha Nate észhez tér - kuncog Victoria.
- Victoria?
- Csak Vicky - mosolyog rám. - Örülök egy nőstény társaságának. Pasikkal vagyok körbevéve.
- Hol vannak a többiek? - jut eszembe a falkám többi tagja és kérdőn nézek Vickyre.
- Nate éppen a konyhában fekszik ájultan, Bredford jóvoltából. Gratulálok - fordul felé és lomhán tapsol egyet-kettőt. - Isaac a sebeit nyalogatja, Jack és Sam úton van; nem fognak jót állni magukért, észkombájn - néz újra Danielre, akinek már kezd elege lenni. - Chris valamerre csatangol, nem tudom. Eléggé antiszociális ahhoz képest, hogy a farkasok társasági lények - sorol fel olyan farkasokat, akiknek a neveit életemben nem hallottam még.
- Értem - bólogatok azért szaporán, de Vicky észreveheti a szememen, hogy gőzöm sincs, ki kicsoda.
- Gyere. Ő Nate - hajol be a konyhába és én is bekukucskálok mellette. Egy göndör világosbarna hajú fiú terül el a földön. - Jack és Sam a testvérei. Ráadásul hármasikrek és piszok jól néznek ki. Jack az a tipikus rosszfiú, talán magasabb, mint Nate és Sam, de nem sokkal és inkább kékesebb a szeme. Nate és Sam viszont mint két tojás, annyi különbséggel, hogy Nate-be több intelligencia szorult, mint a két testvérébe együttvéve. Sam inkább Jackre hasonlít tulajdonságilag. Nagyon fel tudják bosszantani az embert.
- És ezt nem csak róluk lehet elmondani... - mormolom az orrom alatt.
- Fontold meg, hogy miket mondasz - helyezte az állát a fejemre Daniel. Nyom, de megnyugtató érzés, ahogyan hozzámér.
- Pedig nagyon igaza van - görbült gonoszkás mosolyra Vicky szája.
- Isaac még tulajdonképpen kisfiú - folytatta Daniel. - Egy évvel idősebb, mint te és piszok magas. Egy igazi égimeszelő.
- Lassan magasabb lesz, mint te, pedig te se vagy kutya - néz rá fel Vicky. Kissé mókásnak találom azt, hogy mennyivel kisebb, mint Daniel, pedig egyidősek. - Na meg nem mellesleg aranyló szőke haja van és csodálatos, tengerkék szeme. Rajtad áll a választás, Saiorse, és én nem Danielt választanám - méri végig egy önelégült vigyorral.
- Vigyázz a szádra. Lányokat nem verek, de ha úgy hozza a szükség, megteszem - fenyegeti Daniel, mire Vicky hangosan felröhög.
- Ugyan már, Bredford, ne legyél röhejes. Mindenki tudja, hogy nem tudsz legyőzni engem.
- Várd ki a végét - acsarkodik rá a nevető lányra, aki egyáltalán nem veszi őt komolyan.
- Nem hiszem, hogy ez a legjobb idő erre - húzom fel aggodalmasan az orromat. - Nemrég teljesen kikelve magamból megtámadtam Danielt. A szemem színe megváltozott és a részleges átalakuláshoz se fűlik a fogam... - mondanám még, de Victoria belém folytja a szót.
- Milyen színű volt...? Mármint a szemed - a hangja nem sok jót sejtet a számomra.
- Kék - válaszol helyettem Daniel; itt valami nincsen rendben. Amilyen hanglejtéssel közli... Olyan, mintha félne valamitől, amit még ő se tud legyőzni.
- Mary Sue... - suttogja kábán Vicky.
A megérzésem nem csalt; tudnak valamit, amiről nekem ötletem sincs, hogy mi lehet.
- Mary Sue? - ismétlem tanácstalanul. Olyan ismerős a név, mint valami rég elfeledett fénykép, amit sok-sok év után újra elővesznek. De mégis miért?
- Mary egy híres farkas volt. Nagyon is - mondja áhítattal Victoria. - Mára csak legendák vannak róla; az első Alfa-nőstényről, aki saját hatalmából lett az. Ez szokatlan, mivel általában hímek foglalják el ezt a posztot, és akkor is nagy ritkán van az, hogy nem harccal szerzik meg. Valami volt Maryben, ami a többi nőstényben nincs meg. Valami egészen furcsa és különleges. Sose fejtették meg a titkát - magyarázza türelmesen. - Mary a példaképem - fűzi hozzá mellékesen. - Okos volt, rendkívül kitartó és lojális, rettenthetetlenül bátor és megnyerően magabiztos - bámul mosolyogva a messzeségbe. Láthatóan bálványozza ezt a rég elhunyt nőt. Pardon...
- És ez a Mary... él még? - kérdezem meg a biztonság kedvéért; Ianről is azt hittem először, hogy egy hegyen vannak elszórva a hamvai, mire kiderült, hogy több száz éves és vígan éli békés életét Castlestephenfordban.
- Senki se tudja - veszi át a szót Daniel. - Még Ian születése előtt lelépett a saját falkájából, vagyis hát az erdő egy részén megtalálták a vérét. Rengeteget veszíthetett, ezzel az adaggal még egy vérfarkas is kimúlik.
- Ezt úgy mondod, mintha nem lett volna vérfarkas - húzom mosolyra a számat, de mikor Vicky megcsóválja a fejét, hitetlenkedve rázom meg az enyémet. - Nem értem.
- Mary a legendák szerint egy dérfarkas volt - Daniel úgy ejti ki a száján, mintha valami nagyon fertőző betegség lenne, egy parazitáé, aki jobban tenné, ha meghalna. Összefacsarodott a szívem.
- Dér? - húzom fel a szemöldökömet, miközben megpróbálom elrejteni a fájdalmat a vonásaimról.
- Csak az ítélkező farkasok hívják így őket - Vicky szúrós pillantást vet a fiúra rövid, egyenes szempillái mögül. - Dér, mint Délceg Éjszakai Ragadozó. Minél idősebb egy Ragadozó, annál jobban vág az esze. Egy magát vérfarkasnak álcázott lény; a legritkább faj az összes bámulatos kreálmány között.
- Nem is baj - mormolja Daniel az orra elé.
- Tessék? - kérdezek rá; reménykedek, hogy nem azt mondta, amit hallottam. Ez a kötődés, amit hirtelen elkezdtem érezni a Ragadozók iránt, megrémiszt.
Miért lenne jó, ha egy - Victoria szavait használva - bámulatos kreálmány egyszerűen csak kihalna?
- Nem is baj - ismétli el hangosabban. - A legtöbb dérfarkas gonosz. Tinédzser korától egyre gonoszabb lesz, míg abba hal bele; de addig sok szörnyűséget követ el élete során.
- A lényeget kihagyod - méltatlankodik Vicky. - Csak a legerősebbek válhatnak olyanná, mint Mary. A legtöbb nőstény dérfarkas már a születésekor meghal, vagy jobb esetben a szülésbe hal bele; ezért van, hogy rettentő sokáig élnek.
- Oké, jó esélyeim vannak - rugdosom a padlót, mire megfájdulnak a lábujjaim. - Azt hiszem most kéne elindulni Ianhez.
- Remek ötlet! - pattan Daniel az ajtó felé, mire Vicky elfolytja kitörni készülő nevetését.
- Bírom Bradford, amikor így közlöd velem, hogy nem bírsz - vigyorodik el gúnyosan, de felém fordulva megenyhülnek a vonásai. - Sok szerencsét, Saiorse, és ne feledd: nem lesz semmi baj, akkor se, ha esetleg egy Ragadozó vagy - biztat, mire Danielhez fordulok, akinek megcsillan valami a szemében.
- Én is ebben reménykedek.

Locsi-fecsi

Sziasztok! :) Tudom, hogy ilyenkor már kint szokott lenni a következő rész, csak nagyon el vagyok havazva mindennel és ötletem sincs sok... A 15. részt írom most, pedig általában vagy öt fejezettel előttetek szoktam járni! Belevetem magamat az írásba és nem fogtok látni egy ideig :D
A másik dolog az, hogy a blog végre normális kinézetet fog kapni! :) Nagyon szépen köszönöm Alexandrának a CsereBereBlogtól! Igazán ráfér már a blogra.
Sietek a részekkel, a következőt is hamarosan láthatjátok!

Puszi,

Rosie

13. rész

Arra ébredek fel, hogy kicsit fáj a fejem, így visszaaludni se tudok, csak szenvedek és próbálkozok visszaszenderülni abba a csodaszép álomba, amiből felébredtem. Azok a bogyók biztosan nagyon kevesek voltak; talán mégis be kellett volna vállalnom a Daniel által kínált nyers húst, amit csak farkas alakban tudott megenni, de hát még is csak volt valami. Rettenetesen éhes vagyok, de a ház komor hangulata test arról, hogy a lábujjamat se merjem kidugni a takaró alól, főleg így, sötétedés után. Gőzöm sincs, hogy hány óra van, de be tudnék vágni egy egész almás sütit, ami után garantáltan újra rosszul lennék. Bárcsak haza tudnék jutni valahogyan…
- Saiorse? Ébren vagy? – suttog bele Daniel a sötétségbe, de nem válaszolok neki, mert nem tudom, hogy mit akar csinálni. Hogyhogy ébren van ilyenkor? Biztosan késő van már.
Nagy recsegés-ropogás közepette kel fel a földről - vagyis gondolom, hogy azt csinálja -, majd sziszegve abbahagyja a mocorgást. Azt hiszi, hogy ilyen könnyen fel lehetne engem kelteni? Édes vagy… De ezt nem gondolhatod komolyan. Kicsit hangosabban kezdek el szuszogni, hogy megmutassam, nem keltem fel. Egy ideig még feszülten hallgatózik, de utána valószínűleg azt mondja magának, hogy biztosan alszok, így hát felmászik az ágyra, aminek a rugói nyikorogva tudatják hollétét. Csak arra várt, hogy elaludjak és felmásszon mellém? Megmondhatta volna este is, simán felengedtem volna, viszont lehet azt gondoltam volna, hogy érez valamit irántam. Nos, így már teljesen érthető a viselkedése. Viszont most olyat csinál, amire álmaimban se gondoltam volna.
Daniel gyengéden végigsimít a hajamon, hallom akadozó lélegzetét felettem. Édes illata utat tör felém, megnehezítve a színészkedésemet – az alvást -, de nem gyengülök el. Van valami a levegőben, ami eddig más volt.
- Bárcsak elmondhatnám, hogy mennyire kimondhatatlanul sajnálom, hogy ezt kell tennem veled... Próbálok minél keményebb lenni, de elgyengítesz, nem is tudod, hogy mennyire... - nem akarok megmozdulni, szeretném azt tettetni, hogy alszok, de a szívem túl szaporán ver ahhoz, hogy meg tudjak nyugodni. - Nem engem érdemelsz. Egy Alfa-nőstény nem eshet szerelembe egy harcossal... és egy harcos nem törheti össze egy Alfa-nőstény szívét. Az életemet áldoznám érted, ha kéne. Szeretlek, Saiorse Doeward. Jobban, mint bárki mást és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy utálj engem.
Mozgolódást hallok, majd érzem, hogy lemászik az ágyról és lefekszik a földre, ami megreccsen a súlya alatt.
A hátamra gurulok, kinyitom a szememet és a málló plafont bámulom, miközben az utolsó mondata visszhangzik a fejemben: "és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy utálj engem". A szívem az átlagos gyorsasága helyett úgy ver, mintha órákig futottam volna emberként. Próbálom visszatartani a késztetést, hogy megköszörüljem a torkomat a feltörő könnycseppek miatt, de most kivételesen nem fájdalmamban sírok, mint azt az elmúlt napokban tettem, hanem mert örültem. Képes voltam örülni annak ellenére is, hogy mi történt velem; velünk.
Daniel nem is sejti, hogy minden szenvedése ellenére bizony most mindent elrontott, amit eltervezett. Mindent, mert így már tudom, hogy tényleg érez valamit irántam, a törékeny, tizennégy éves lány iránt. Nehéz kimondani azt a szót magamra, hogy törékeny, de ez így van, akármennyi izom is van rajtam, ezt én is tudom, csak nem szeretem bevallani. Gyenge vagyok és szükségem van Danielre, minden tekintetben. A szerelmére, a védelmére; csak így tudok felülkerekedni azon a lányon, aki voltam és egy új, erősebb emberré válni – vagy inkább farkassá. Az összes erőlködése ellenére nem tudta elérni, hogy ne szeressek belé. Igaz, nem csak az én hibám volt az, jobban kordában kellett volna tartania magát, de nem hibáztatom, hogyan is tenném! Lehet, hogy ő ezt kudarcként éli meg, de én, akinek sikerült levennie a lábáról egy tizenhét éves vérfarkas fiút… sikerként. Óriási sikerként könyvelem ezt el az életemben.

Nem emlékszem, hogy mikor alhattam el, de még sokáig gondolkoztam, miután megtudtam, mit érez irántam Daniel, s ez a gondolat feltöltött élettel, a korgó gyomrom ellenére is. Rettenetesen éhes vagyok és csak emiatt döntök úgy, hogy kikászálódok az ágyból és nem töltöm ott az egész napot, amit amúgy megtennék, nagyon szívesen. Most őszintén: ilyen események után ki nem?
Fáradtan slattyogok ki a konyhának nevezett helyiségbe – amit egyáltalán nem tudok, hogy miért nevezünk még mindig konyhának -, mire egyből bele is ütközök az ajtó mellől kiálló pult sarkába. Sziszegve kapok oda a csípőmhöz, majd felemelve tegnapi pólóm sarkát megpillantok egy vérző sebet. Visszatartva a nyávogásomat odaszorítom a kezemet, ami miatt erős égő érzést érzek. Hát persze, tiszta kosz a kezem! Ijedten rántom el onnan és megszemlélem a heget, ami utána maradt. Összehúzott szemöldökkel bámultam a világos rózsaszín bőrre, majd eszembe jutott, hogy mit mondott Daniel a részleges átalakulás után. Gyógyulás… Hát persze! Ha nem gyógyulnék ilyen gyorsan, akkor valószínűleg nem tudtam volna tegnap menekülni. És csak most veszem észre… Idióta.
- Nem kezdődik jól a napod, mi? – hallom meg Daniel hangját, mire körbenézek a helyiségben, de nem találom, hogy honnan szólt.
- Ezen kívül elég jól kezdődött a napom, csak egy kicsit korábban.
- Hm. Eddig úgy aludtál, hogy a nyál is folyt a szádból – lépett elő gonoszan vigyorogva az egyik sarokból. Előrébb lépek, hogy lássam, honnan jött, amikor észreveszem azt az ajtót, ami a sarokból nyílik; eddig észre sem vettem, hogy ott van egy másik szoba is.
- Látom elszórakoztattalak – forgatom meg a szememet, de elmosolyodok. – Mi a kaja?
- Kaja? Amit levadászol – sétál el mellettem, mire a szívem kihagy egy ütemet az ismerős illattól, amit mostantól úgy tűnik, a hajnali vallomásához fogok párosítani. A szememet meresztve követem.
- Vadászni? Az őzek ki fognak röhögni – aggodalmaskodok mögötte, mire felhorkan. – Ez nem olyan vicces!
- Nem az őz fog röhögni rajtad, ha nevetést fogsz hallani, az én leszek.
- Én meg úgy szétmarcangollak, hogy ha tükörbe nézel, fel se fogod ismerni a csinos pofikádat – morgom gúnyosan, de csak kacag rajtam. Hát persze, hogy nem veszi komolyan a figyelmeztetésemet.
- Ezt nem tudom eldönteni, hogy mi volt, de ha bók, akkor még gyakorolni kéne a kedvességedet.
Fújtatva lépek ki utána az ajtón; megint sikerült felbosszantania, de közben mérhetetlen boldogságot érzek. Nem tudom elfelejteni a szavait… „Szeretlek, Saiorse Doeward.” Ez az ok arra, hogy miközben fel próbál idegesíteni, nem rontok neki. Szerencséd van, Daniel. Nagyon nagy szerencséd.
De útközben nem csak piszkál, hanem magyaráz is a vadászatról, szóval néha igazán érdemes odafigyelni arra, amit mond, mert tud nagyon értelmes is lenni.
- A vérfarkasoknak kicsit könnyebb dolguk van, mint a rendes farkasoknak, hiszen láttam már olyan példányt is, aki sokkal messzebbre hall, mint egy átlagos állat, csendesebben tud mozogni is és megérzi, hogy mikor fog megfordulni a szél. Érdekes dolgok ezek - tol el maga elől egy száraz gallyat, ami hangos reccsenéssel törik le.
- Neked biztosan, hogy nincs meg a csendes mozgáshoz való képességed - kuncogok, miközben cipő nélküli lábamra nézek.
- Te csak azt hiszed - hallom, majd magam mellé nézek és észreveszem, hogy Daniel eltűnt.
- Jaj, ne szívass már... - bosszankodok, miközben háromszázhatvan fokban körbefordulok.
- Miért? - hallom meg a hangját a hátam mögül, amire felugrok és felsikítok; több madár fel is reppen a fákról. - Bunkó! - bokszolom oldalba és megindulok előre.
- Rossz irány!
- Egek! - pördülök meg dühösen és eltrappolok Daniel mellett, aki hangosan sóhajt egyet. - Követlek, mester - ugrándozok inkább vissza és megállok mellette.
- A vadászat egy olyan dolog, amit minden vérfarkasnak meg kell tanulnia - folytatja ott, ahol abbahagyta. - Falkában mindig könnyebb, de mivel mi csak ketten vagyunk, azt a stratégiát fogom elmagyarázni.
- Nem hiszem el, tuti, hogy nem így van - guggolok le a folyópartra és a vizet kezdem el kémlelni néhány falatka hal után.
- Gőzöd sincs semmiről, Saiorse - morgolódik Daniel. - Te akarsz kioktatni a vadászatról, amikor én csinálom már évek óta? Ne nevettess.
A vigyort még most se tudom letörölni az arcomról.
- Fogadni mernék rá, hogy nem tudnál levadászni egyszerre két szarvasbikát - heccelem nevetve.
- Saiorse, Saiorse, Saiorse - cicceg, miközben belemeríti a vödröt a tiszta vízbe. - Nem ismersz még engem.
- Igazán? - nézek rá kihívóan, majd visszanézek a patakra, hogy megpróbáljak elkapni egy halat puszta kézzel.
Hirtelen a bőrömnek csapódik ezer, jéghideg vízcsepp, amire felsikoltok. Daniel felnevet, majd mikor odanézek, pimasz mosollyal méreget.
- Már rád fért egy kiadós fürdés.
- Ha ha ha - mondom gúnyosan, majd amikor visszafordul, hogy megpróbáljon levadászni ő is egy halat, megpillantom a mellettem levő vödröt. Megtöltöm vízzel, majd egy gyors mozdulattal telibe leöntöm Danielt. A hasamat fogom a nevetéstől és úgy nézem, ahogyan hátratántorodik a meglepetéstől.
- Ezt igazán nem kellett volna - morogja állatiasan, de széles vigyorral. - Nem tudod, hogy kivel kezdtél ki - majd felpattan és behúz a kristálytiszta hideg vízbe.
- Idióta - kacagok, miközben fenékre esek. - Most márpedig segítesz felállni - nyújtom felé hercegnősen a kezemet.
- Igenis, kisasszony - tartja oda az övét, mire én megragadom és behúzom magam mellé.
Döbbenten esik hasra, nem hitte volna, hogy ekkora erő van bennem, főleg nem azt, hogy be merem őt húzni.
- Rossz válasz - emelkedik a víz felszínére, majd egy jól irányzott fröcsköléssel eláztatja a hajamat.
- Nehogy - pattanok fel, de már késő; úgy nézek ki, mint egy ázott kutya. - Ha még egyszer le mered fröcskölni a hajamat, nem állok jót magamért - hátrálok a sekély vízben.
- Igen? - fenyeget játékosan, miközben feláll . - Mit fogsz akkor csinálni? Lenyomsz a víz alá? - indul el felém, mire én is elindulok hátrafelé.
- Meglehet. De tudod mit? - folytatnám, de ahogyan lépek felé, megbotlok valamiben, így ráesek Danielre, aki hátraesik velem együtt.
Megilletődve nézek a szemébe, ami most sokkal sötétebben izzik, mint máskor. Csendben nézzük egymást, majd Daniel kicsit közelebb hajol hozzám, de azután megáll, hátha meggondolom magamat és eltolom. Amikor rájön, hogy nem fogom, hevesen megcsókol. Pontosan ugyanúgy, mint a táborban, azon a bizonyos viharos napon, de most a vihar bennünk dúl.
Vizes hajam a vállára omlik, majd besimítja a fülem mögé, ám a göndör tincs nem akar engedelmeskedni neki.
Alig kicsivel ezután valószínűleg rájön, hogy mit csinál éppen, ezért elhúzódik és elfordítja a fejét. Megköszörüli a torkát, mire én lekecmergek róla és felállok. Ő követi a példámat, majd megáll egy jó öt méterre tőlem.
- Nagyon restellem magamat - túr bele a hajába. - Nincs mentség arra, amit tettem...
Szomorúan elmosolyodok.
- Mert egy harcos nem törheti össze egy Alfa-nőstény szívét?
Arcára kiült a felismerés és a döbbenet.
- Hallottad...
- Őszintén szólva nem nagyon értem, hogy mi a helyzet. Nem tudom, hogy te mit érzel irántam, vagy mit nem érzel - javítom ki magamat egy reszketeg sóhajjal -, de ezzel az egésszel már nagyon sikerült összezavarnod. Nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek hiszel. És tudom, hogy túl fiatal vagyok hozzád, hogy mostanában rengeteget sírok... - sorolom kétségbeesetten, amikor belevág a szavaim áradatába.
- Egyáltalán nem erről van szó - mondja lágyan, amire felkapom a fejemet. - Te még nem értheted, hogy mekkora erő tulajdonában vagy valójában, de erre majd még visszatérünk - int összeráncolt szemöldökkel. - De azt tudom, hogy te vagy a legszebb, legbámulatosabb lány, akit valaha is láttam - lép közelebb egy lépéssel hozzám, mire hangosan megdobban a szívem; Daniel elmosolyodik, mintha csak hallotta volna - mert valószínűleg hallotta is. - , de nem lehetünk többek, mint barátok. Egyszerűen nem szabad – lombozódik le egy pillanat alatt, hangulatát én is átveszem.
- De miért…?
- Nem engedhetem meg magamnak – néz bele vágyakozva a szemembe.
- Ne szórakozz már, Daniel! – mondom borsosan, mire ő egy lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot és száját rátapasztja az enyémre. Éppen olyan durván csókol, amitől minden lány itt helyben elolvadna, de én még tartom magamat.
- Fantasztikus vagy, hogy ennyi mindent kibírtál...
Ezt mindig is meg szerettem volna tenni. Amikor melléd ültem a buszon, akkor csak a munkám voltál és sosem hittem volna, hogy valaha is többet fogsz jelenteni nekem – mondja a homlokát nekitámasztva az enyémnek, miközben hüvelykujjával az arcomat cirógatja.
- Hogy mit mondtál? – döbbenek meg, majd lefejtem a kezét és távolabb lépek. – Miféle munkáról hadoválsz itt nekem?
- Nem voltam hozzád őszinte. Még sose mutatkoztam be rendesen - feszeng. - Daniel Jonathan Bredford, a Főfalkából. Engem küldtek ide, hogy elfogjalak téged, de amint látod...
- Hogy micsoda? - akadok ki. - Te az én véremre szomjaztál?! - sápadok le teljesen.
- Nem én! Az Alfánk - méltatlankodik. - De amint látod, eléggé megszegtem az utasításait. Azok a farkasok, akik ránk támadtak, szintén falkatagok voltak. Tegnap kellett volna leadjalak téged, de én nem tettem meg és ettől bepipultak. Jól elintézted Bryant. Ha még egyszer összefutok vele, a pofájába fogom dörgölni a tényt, hogy legyőzte őt egy tizennégy éves lány – vigyorog büszkén.
A döbbenettől le kell ülnöm, de a testem előbb cselekszik, mint az eszem, ezért szépen lerogyok a földre, ahogyan ez ebben a pár napban rendszeressé vált.
- Hé. Minden oké? - siet oda hozzám és letérdel elém.
- Ha ezt neked oké... - hitetlenkedve nézek fel rá, mire ő óvatosan elmosolyodik.
- A lényeg az - kezdi lassan. -, hogy most itt vagyunk egy erdő közepén menekültekként és csak magunkra, meg egymásra számíthatunk.
- Bárcsak itt lenne Mors - nézek körbe, hátha megpillantom őt.
- Hát persze! - csap a fejéhez Daniel. - Eddig hogy nem jutott eszembe! - pattan fel, majd kinyújtja a kezét, hogy felhúzzon. - Saiorse, remélem nem baj, ha most egy ideig farkasbőrben fogunk utazni.
- Mármint hová? - húz fel a helyemről.
Arra számítok, hogy elengedi a kezemet, miután felálltam, de nem. Pirulva próbálok észnél maradni és nem ugrándozni, mint egy tipikus tinédzser, ami be kell, hogy valljam, nagyon nehezemre esik.
- Morganhez! Vagyis a falkádhoz - húz maga után vissza a házhoz.
- Tudod, hogy hol vannak? - reménykedek.
- Sajnos nem, de szerintem ott lehetnek a tanyánál. Megpróbálom őket előcsalogatni. Lehet, hogy előjönnek, amikor vonyítok, mert talán megérzik, hogy most már Alfa-hím vagyok; vagyis valami olyasmi. Téged biztonságba helyezlek... - kezdené tovább, de én közbevágok.
- Tessék? Szó sincs róla, Daniel Jonathan Bredford, kizárt dolog! - böködöm indulatosan a karját.
- Saiorse, kérlek, ne nehezítsd meg jobban a dolgomat - torpan meg és fordul felém. Sötét szempárja is nagyban hozzájárul a könyörgéséhez, hisz olyan gyönyörűen tud nézni.. - Nagyon szeretlek - mondja ki a szemembe is, miközben magához húz. - Nem akarom, hogy bajod essen.
- Márpedig magaddal fogsz vinni - fúrom bele az arcomat a mellkasába, ami eltompítja a hangomat.
- Idegesítő kamaszlány.
- Bunkó végrehajtó - adom meg a végszót és elvigyorodok.
- Au! Ez fájt!
- Te akartad - nézek fel ártatlanul, mire kapok egy óvatos kis csókot, amitől úgy érzem, mindjárt elszédülök.
- Ezzel nem tudok vitatkozni.