16. rész

Csak bámulok a víz alatt lévő kijáratra és a szívem megtelik félelemmel, ami leszivárog a lábaimba és remegésre kényszeríti a térdeimet. Ha nagy lenne a lyuk, ahonnan folyik a forrás, akkor ott kimászhatnánk, de csak egy rés van a kövek között; éppen annyi, hogy a kifolyó víz elférjen és vígan csordogáljon be a barlangi tóba. Nem tudjuk, hogy milyen hosszú a járat, mennyi ideig kell víz alatt lennünk, levegő nélkül. Ráadásul ki is kell nyitnunk a szemünket, hogy tudjuk, merre járunk. De ez a sós vízben lehetetlen feladatnak tűnik, egy leküzdhetetlen akadálynak. Rettegve nézek Danielre, aki elkeseredetten bámulja a vizet és nagy döntést próbál meghozni. Végül rám néz, szemében elszántság csillog.
- Lemegyek.
- Daniel, még egy kicsit várj, kérlek, kell lenni másik kiútnak is! - állok fel hirtelen, s ezzel a mozdulattal megcsúszok és beleesek a jéghideg vízbe.
Nagy meglepetésként ér, ezért hirtelen azt se tudom, hogy mi történik velem. A szememet reflexből leszorítom, nehogy belemenjen a víz. A hideg mintha késsel szurkálna, annyi különbséggel, hogy nem vérzek, csak majd' megfagyok. Hirtelen valami meleg megragadja a karomat és kihúz a jéghideg víz fogságából.
Köhögve fekszek a nyirkos kövön és zihálva veszem a levegőt. Daniel felém hajolva vizsgálgat, hogy nem esett-e bajom; szeme aggódva nézi át az összes porcikámat, miközben kisimítja a hajamat az arcomból.
- Nyugi - köhögök. - Túlélem.
Mikor megforgatja a szemét, gyengén elnevetem magamat.
- Nem jó vicc - néz rám megkönnyebbülten, mire szúrósan meredek rá.
- Valahonnét én is rájöttem. Daniel, ez nagyon hideg – didergek a döngölt talajon, miközben arról próbálom meggyőzni a kissé meggondolatlan barátomat, hogy ne tegye azt, amit már elhatározott, hogy megtesz. – Túl hideg. Nem bírnánk lent sokáig.
- Milyen szempontból? Meggyőződésem, hogy a hideg vízben tovább tudsz a víz alatt maradni – néz rám tágra nyílt szemekkel. – És ha jól hiszem, te tudod rá a választ, hogy miért.
- Mert a hideg víz nem olyan nehéz, mint a meleg víz – motyogom bosszúsan, de ez se tántorít el. – Kérlek, Daniel. Gyantát éreztél, nem? A szagok nem tudnak átszivárogni a vízen! – keresek minden olyan kapaszkodód, amivel a felszín felett tudom Danielt tartani. – Várjál csak… De a hangokat kitűnően szállítja! Szóval ha van egy kis rés a víz felett, akkor a hangoknak át kell hatolniuk! – izgatottan lesem Daniel reagálását. Egyből hallgatózni kezd. Míg én semmit se hallok, ő mosolyra húzza a száját; igazam volt.
- Még hogy „a porban hempereg” – villant rám egy széles mosolyt. – De akkor is csak ez az egy út van kifelé.
- Nem egészen – hallok meg a hátunk mögül egy vékonyka hangot. Ma úgy látszik, mindenki úgy somfordál mögénk, hogy nem vesszük észre. De mikor megfordulok, hogy a hang forrását keressem, senkit se látok ott.
- Ki van ott? – Daniel hamarabb szólal meg, mint én, s egy arasznyival melléhátrálok.
Egy óriás szemű, hosszú sötétzöld szőrű lény kúszik ki a félhomályból. Nem olyan hosszú, tíz-húszcentis lehet csak, a marmagassága még kisebb. Ámulva bámulok a lényre. Mikor jobban megfigyelem, feltűnik, hogy nem is kúszik, hanem több tucat kicsi, fekete lábon áll. Nem bírom levenni róla a szememet. Csak bámulom szürke szemét, amit macskaszerű pupilla szel ketté.
- Egy anargóra? – néz nagyot Daniel is, mire érthetetlen tekintettel lesek rá.
- Hogy micsoda?
- Szolgálatotokra – hajol meg felénk, mire Daniel is viszonozza, s erre kénytelen vagyok én is megismételni a mozdulatot. – Udvarias farkasok. Ritka egyedek – húzza mosolyra széles száját, melyből kicsi, de annál élesebb fogak sorakoznak; talán két vagy három sorban is, majd hullámzó mozdulattal odasétál a tóhoz és iszik belőle egy keveset.
- Évszázadok óta egy anargórát se láttunk. Egyetlen egyet se – ámul Daniel, de csak suttogva teszi.
- Jól rejtőzködünk. Alkalmazkodnunk kellett, mivel a bredárdok nem nagyon szívlelnek minket – húzza el a száját. Daniel kidülledő szemmel figyeli. – Az utóbbi időben eléggé sikerült összevesznünk a klánnal. Igyekszünk elkerülni őket és a velük járó csatát.
- Hát még a bredárdok se haltak ki?! – csodálkozik nagy hévvel, de én semmit se értek, s ennek szót is adok.
- Kicsit bővebben is elmesélhetnéd – feszengek, mivel úgy látom, ezek a dolgok eléggé az alap kategóriát képzik. Az anagórát nézem, miközben az agyam vadul kattog, hogy mihez tudnám hasonlítani, de semelyik állat se felel meg a célomnak.
- Régen, évezredekkel, évszázadokkal ezelőtt nem csak ez a pár megmaradt misztikus lény élt itt a Földön, hanem sokkalta több; de az egyszerű emberek összefogtak ellenük és majdnem az összest kiirtották. Anagórák, bredárdok, sretchzrotok, préltőzek… - folytatná, de én közbeszólók.
- Nem jártam még ki a „vérfarkas iskolát”, szóval ezeknek a lényeknek a nevük vajmi kevesen mondanak nekem. Még a rendes iskolát se jártam ki – méltatlankodok, mire Daniel elmosolyodik.
- Azt hiszem az anagórákat már felesleges bemutatnom – biccent a lény felé. – A bredárdok kétszer akkorák, mint az anagórák, barna színűek és óriási, négy-tízcentis tüskéi vannak, tele méreggel. Minket ugyan nem bántanak, de csak a teljes udvariasságot szeretik. Ha megsérted őket, nem biztos, hogy túléled, még a tapasztalt vérfarkasok többségének se sikerül. Viszont könnyen méregbe gurulnak és sértődnek be; csínján kell bánni velük. Ha azt látod, hogy besötétednek, menekülés – zárja le a témát és hallom, ahogyan az anagóra felhorkant a jellemzésre. –A sretchzrotokat olyan kitűnő rejtőzködési képességekkel áldották meg, mint a kaméleonokat; bárminek a színét, mintáját fel tudják venni, csak ők olyan pontossággal, hogy ha nem látnád halványan felderengeni a körvonalukat, észre se vennéd őket. Így is csak farkaslátással lehet észrevenni ezeket. És ki ne felejtsem, hogy szárnyasok; nagyon kicsi szárnyuk van a hátukon, ennek ellenére simán napokig el tudnak repkedni, pedig ráadásul még ducik is, olyan… Kör alakúak. Szórakoztató megfigyelni azt, ahogyan repülni tanulnak – egy emléktől felnevet. – Roppant vicces folyamat. A préltőzek… Nem véletlenül van a nevükbe az „őz” szó, mivel tulajdonképpen azok. Óriásiak, az elefántok kétszeresei és olyan hosszú nyakuk van, akár a zsiráfoknak. A mintájuk is majdnem teljes egyezést ad az őzekkel, csak nekik a hátuk nem barna, hanem zöld. Olyan agancsuk van, mint a dámszarvasoknak és gyakran nő rájuk egy különleges, szintén misztikus növényfaj, a préltgomba, ami telihold estéjén vörösen világít. Valaki összeköti ezt a növényfajt a vérfarkasok létezésével, de a Főfalkában még sokkal régebben volt kutatás ez iránt és nem járt semmi sikerrel. Rettentő félénk állatok és általában átlátszóak, s csak teliholdkor válnak láthatóvá és az azt követő napokon.
- Egyszer talán láttam egyet – hitetlenkedek. – Igen. Éppen a farkas vonyítást hallgattam, amikor az erdő szélén megjelent egy ilyen, hogy is hívják…?
- Préltőz – mosolyog rám Daniel.
- Igen, az; egy préltőz. Akkor azt hittem, hogy csak képzeltem, ezért rögtön el is mentem aludni, mert késő volt – mosolygok szomorúan az emléken. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a farkas, akit akkor hallgattam, Mors volt.
- Ezt a tanítást útközben is folytathatjátok – ad ki nyammogásra emlékeztető hangot az anagóra. – Udvariasak voltatok velem, szóval könnyedén ki tudlak benneteket vezetni, de figyelmeztetlek titeket: mindig azt csináljátok, amit mondok, mert ha nem, annak nem biztos, hogy kellemes kivitele lesz.
Daniel fejet hajt, szóval én is leutánozom az ő mozdulatát. A kis lény hullámzó testtel tűnik el fokozatosan a sötétben, így hát egy választásunk maradt: követjük. Mikor Daniel elmegy mellettem, megragadja a kezemet és megszorítja. Halvány mosollyal szorítom meg én is az övét, mire belehúz a sötétségbe; onnan, ahonnan jöttünk.
- Gondolom újra nem látsz semmit, igaz? – szinte látom, ahogyan a piszkálódó-vigyorára vált, ahogyan lépésről lépésre szinte már vontat maga után.
- Te csak ne legyél ennyire elégedett, mert gondolok egyet és szétkarmolászom azt a csinos kis pofikádat – kontrázok rá gondolkodás nélkül, mire vékony kacagás üti meg a fülemet.
- Vigyázz vele, farkasfiú, még feldarabol és idelent hagy nekünk ebédre – valahonnan elölről szól már nekünk, ami azt jelenti, hogy alaposan lemaradtunk mögötte. Amíg ő úgy ismerheti ezt a barlangrendszert, mint a tenyerét, mi – vagyis csak én – vakon botladozunk.
Daniel hirtelen elengedi a kezemet, majd a vállamnál fogva húz oda magához, miközben jóízűen nevet. A karja megmelengeti a hátamat a hűvös, sós alagútban, mire libabőrös leszek.
- Ugyan már! Ő is csak mondja, mondja, mondja, de nem gondolja komolyan – paskolja meg a vállamat.
- A francokat, Daniel Bredford, ne hazudj! A hátad már megkapta a magáét, legközelebb az arcodat fogom használni karomélesítőnek! – hitetlenkedek, majd kicsit arrébb lököm a csípőmmel.
Nem vesz komolyan, állapítom meg abból, hogy elkezd hümmögni, majd megdörzsöli a karomat, hogy kicsit átmelegedjen. A fejemet ráhajtom a vállára, majd a másik kezével átnyúl az enyéimhez, hogy azokat is felmelengesse egy kicsit. A hajam mint egy sál, úgy védené jobb esetben a nyakamat, de mivel sikeresen eláztam, ezt nem mondhatom most el. A ruhám is csurom vizesen tapad rám, de a nagy része már nem is olyan hideg, mint volt.
Percekig csak némát gyalogolunk, Daniel az anagórát, én őt követve. Mikor Daniel szaglászni kezd, már én is megérzem: gyanta.
Izgatottan gyorsulok fel egy kicsit, mire a triónk is felgyorsul. Türelmetlenkedve várom már a napsütést, a nyári meleget.
- Vajon milyen nap lehet ma? – tűnődök kicsit hangosabban a kelleténél, mire az anagóra válaszol Daniel helyett.
- Frolchnap.
- Azaz szombat – fordítja nekem le Daniel, miközben kicsit közelebb húz magához.
- Holnap lenne az utolsó nap a táborban. Anyut már biztosan értesítették a történetről… - gondolkodok el és szinte látom az újságok címét: „Rejtélyes kutyatámadás a tanyán: két gyerek eltűnt.” A szívem szakad meg attól, hogy anyu biztosan azt hiszi, nem tudok hogyan hazatalálni, sebesült vagyok, vagy már meg is öltek a kutyák… De ha átrágja magát a történteken, meg fogja tudni, hogy egy kutyafalka nem tud elbánni egy farkassal, akinek ráadásul egy emberi agya van. Csak reménykedni tudok, hogy számolt ezzel a ténnyel is…
Ez idő alatt Daniel alakja homályosan derengeni kezd mellettem, már látom sötét haját, ahogyan a vállára lelóg. Hamarosan kijutunk innen.
Gyorsan világosodik meg minden; az ezredik kanyar után meglátunk egy akkora lyukat, amin kényelmesen átmászhatunk. Boldogan szaladok az anagóra után, hogy újra friss levegőt lélegezhessek és újra a nyári melegben találjam magamat. Ahogy kilépek, meglátom Castlestephenford jellegzetes erdőit, majd a falut is látni vélem. Vidámat pördülök meg, hogy ránevessek a mögöttem álló Danielre.
Itthon vagyok.

Locsi-fecsi

És a tékozló fiú - ez esetben írónő - visszatért... :) Tudom, hogy mostanában a minimális gyakoriságra csökkentettem a részek számát, de meg kell értenetek, hogy a 8. majdnem mindenkinek a leghúzósabb éve. Középsulit kell választani, nyílt napok, felvételi, szóbelik, vizsgák, rengeteg felkészítő óra... A legtöbbször már az agyamra mennek, amit gondolom nem is kell elmagyaráznom :)
Emlékeztek erre a posztra? Akkor volt meg a 2000. oldalmegjelenítésem, 12 feliratkozóval és 27 bejegyzéssel. No és hogyan állunk most? 4498 oldalmegjelenítés, 19 feliratkozó és 37 bejegyzés (+1)! Elképesztőek vagytok, skacok és annyira, de annyira örülök, hogy a mai napig írtok a bejegyzéseimhez, figyelitek az új részeket... Nincs több kívánságom ezen a téren! :)

Puszilok mindenkit,

Rosie

15. rész

Tudom, hogy kicsit - nagyon - késett ez a rész, csak hát a 16.-ot még nem fejeztem be, amíg a 17.-et már elkezdtem... Próbálok sietni, de ez a suli kikészít :'D

Pár méter séta után úgy döntök, hogy nem fogok fáradozni és átváltozok, de Daniel valószínűleg megérzi, hogy mi a szándékom és megragadja a karomat, amivel megállásra kényszerít. Összehúzom a szemöldökömet és furcsán nézek rá.
- Mi van? - csodálkozok rá. Talán kicsit túl bunkó hangvétellel mondtam, de eddig mindig ő akart farkas alakban utazni, most meg hirtelen meggondolja magát. Mi baja van? Amióta számba van véve az az opció, hogy Ragadozó vagyok, furcsán viselkedik; mintha félne attól, hogy ha beteljesedik ez a jóslat, meg fog utálni engem.
- Nem jó ötlet, főleg a házban történtek után - figyelmeztet komolyan, majd elengedve a karomat elindul, de én megtorpanva bámulok utána. Komolyan gondolta? Nem hiszem el, hogy valakinek ilyen gyorsan megváltozhat a véleménye. És látszik, hogy nem ugyanaz, mint az enyém.
- Szóval gyalog megyünk. Megnézem, hogy mikorra érünk oda - morgom az orrom alá, de Daniel meghallja.
- Estére ott is leszünk, már ha nem fogsz semmi meggondolatlanságot csinálni - fordul hátra és bevárja trappoló személyemet.
- Hat-hét óra séta... Vonzó - érek oda bosszankodva, mire elmosolyodik.
- Sajnálom, Saiorse, de ez tűnik a legbiztonságosabb módnak. Nem akarlak elveszíteni - emeli fel az államat, hogy belenézzek a szemébe, ami most nem csillog annyira, mint általában szokott. A zöld mintha kifakult volna sötétbarna szemében, ami épp elég volt nekem ahhoz, hogy tudjam: tényleg fél attól, hogy mi lehetek.
- Értem én - simítom végig megértően a karját és biztatóan nézek vissza a szemébe. - De így az életben nem érünk oda.
- Annyira hasonlítasz Morganre - nevet fel. - Ő is ennyire makacs és ellenkező. Jellemző tulajdonság a Dowardokra. Ezt megjegyzem, mielőtt összefutnék még eggyel; már pedig elég valószínű szituáció.
Morsra gondolva elszontyolodok. Merre lehet? Miért nincsen mellettem? Miért csinálja ugyan azt, mint az apám - vagyis az állítólagos apám -, Marius? Azt mondta nekem, hogy évek óta várt a találkozásunkra és hogy elmondja az igazat, hogy tudjon velem beszélgetni, hogy lásson végre testközelből is; erre most mintha neki is köddé váltam volna, mintha hirtelen egy senki lett volna belőlem, aki még azt se érdemli meg, hogy közöljék vele, "hé, bocs szivi, de nem akarok többé találkozni veled, mert túl megterhelő ez a számomra".
- Honnan ismered Morsot? - tereli el a figyelmemet ez a gondolat csalódottságomról, még mielőtt az dühvé válna és érdeklődve fordulok Danielhez. - Sose említetted még és hát van időnk; tengernyi. Mert nem változhatok át - feszegetem a húrt, mert tudom, hogy ez idegesíti Danielt. Vagyis, hát.. Nem egészen, mert az arca még mindig sima és úgy látszik csak úgy fogja fel, mintha egy nyafogó kislány lennék. Nos, tulajdonképpen az is vagyok. Remek.
- A Főfalka nem egy kispályás ellenség. Csodálkozom, hogy hagytak meglógni minket - teszi hozzá szó nélkül, fejcsóválva. - Ki nem állhatják, ha nem tudnak mindent azokról, akiknek a törvényeket adják ki.
- Vannak törvények is? - tátom el a számat csodálkozásomban.- Ezt nem kellett volna közölni velem?
- Milyen kultúrának nincs? Meg amúgy is, volt arra időnk, hogy ezeket megtanítsuk neked, mint minden mást
 vérfarkaskölyöknek? - válaszol egy újabb kérdéssel, mire bólogatni kezdek.
- Jogos. Na de ácsi - jut el egészen az agyamig, hogy mit mondott. - Tanulni? Iskolán kívül? Na nem, Daniel, ez az a dolog, amit már nem fogok elvállalni. Nyolcadikos leszek, valószínűleg újra minden versenyen látni akarnak majd és rengeteg különórám lesz ahhoz, hogy felvegyenek egy tisztességes középsuliba! Nem fogok plusz vérfarkastörit is tanulni! Ki nem állhatom a törit! - háborodok fel.
- Márpedig muszáj vagy. De nagy szerencséd van, mivel a falkádból van egy tanító. Nate az, akit lecsaptam - vakargatja a tarkóját. - Nem ellenőriztem a szagokat, mielőtt lecsaptam.
Halványan elmosolyodok, de amint elhallgatok, újra eszembe jut az apám... Aki félig-meddig felnevelt. Nem tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy Mors az igazi, biológiai apám, mert akit úgy szeretek a mai napig, az Marius. Mors volt viszont a valaha élt legjobb nagybácsi, így imádtam, s ez az imádat a mai napig megvan. Apát már elveszítettem. Morsot viszont nem veszíthetem el... Ráadásul újra. Búcsú nélkül...
Fájdalmas vonyítás hasít bele a csendbe és a levelek ropogásába. Ez a hang halálosan ismerős: mint amit otthon hallgattam éjjeleken keresztül azon gondolkozva, hogy az állatok mennyire szívszaggatóan tudják beleadni az érzelmeiket egy hangba. Ez viszont nem a bánaté...
- Mors! - sikítok fel és előre vetem magamat. Futás közben próbálom elképzelni mindazt, ami az átváltozáshoz kell, majd egy pillanat alatt csusszanok át farkastestbe. Sebesen szelem át az erdőt a hangot és a szagot követve, ami Morstól származik. Ösztönösen kerülöm ki a fákat meg a gyökereiket, miközben felvonyítok: jövök.
Jóval mögöttem érzékelem Daniel jelenlétét, aki egy őrült gyorsaságával törekedik utolérni engem, semmi sikerrel. Gyorsabban futok, mint valaha.
Egy rossz lépés, a lábam megbicsaklik, mire fejjel előreesek. A világ forog körülöttem, ahogyan gurulok le a lankás hegyoldalról és gördülök át a köveken, amiktől megfájdul a hátam, a hasam és az oldalam is. Hasogató fejjel érkezek le a hegy lábához, sajgó tagokkal, de még nincs vége: a föld megremeg alattam és be is szakad. Esés közben tűnik csak fel Daniel szűkölése a fejemben, ahogyan súlytalanul zuhanok, majd nagy sebességgel a kemény talajon landolok, kipréselve a tüdőmből az összes szuszt. Nehezen lélegezve terülök szét, körülbelül úgy nézek ki, mintha úthenger ment volna át rajtam. Tulajdonképpen úgy is érzem magamat. A testem gyógyulni kezd és nem sok időbe telik, míg remegő lábakkal, de épségben fel tudok tápászkodni négy lábra. Még nem sajátítottam el tökéletesre a gyógyulást, így még lüktet az oldalam, de nagyjából jól vagyok. Morogva toporgok az első két mancsommal, miközben felmérem, mekkorát zuhantam.
- Ez legalább öt méter! - látom behajolni Danielt immár emberként. - Nem vagy normális, Saiorse, akár meg is halhattál volna!
Fenyegetően mordulok felé, hogy aztán átváltozhassak. Fejemben az összes szitkot rázúdítom idegesítő barátomra, hogy aztán ember alakban folytassam. Daniel unott arccal hallgatja, hogy milyen ocsmány jelzőkkel illetem, de nem reagál rájuk, hanem egyből a lényegre tér.
- Ki kellene szednelek onnan - bámul rám, de látom a szemén, hogy nem is engem néz, hanem lázasan gondolkozik.
- Ráadásul nagyon gyorsan, ki tudja, hogy mi történt Morssal? - hisztérikusan beszélek, miközben a hosszú, sötét folyosót bámulom, ahová beestem. A levegő hideg és nyirkos, ismeretlen szag terjeng a levegőben és szivárog be az orromba.
Daniel is megérzi, majd érthetetlenül összehúzza a szemöldökét.
- Itt van egy sóbánya? - össze van zavarodva.
- Akkor nem is vagyunk olyan messze Castlestephenfordtól! - remegek meg izgatottan, miközben végigjár a testemen az az érzés, hogy a legendák igazak. Bárcsak Morson is tudna segíteni egy...
- Sose hallottam még erről a helyről. Castlestephenford közelében volt sóbánya? - pislog nagyokat; úgy látszik, eléggé meglepte őt ez a helyzet. Talán azt hitte, hogy mindent tud a környékről. Kivételes pillanatot láthatnak, hölgyeim és uraim, valamit én tudok és nem Daniel. Bárcsak lenne közönségünk.
- Ha nem lett volna, akkor szerinted hol állnék?! - bosszankodok, miközben a leszűrődő fényben végigtapogatom a nedves sófalakat. - Túlságosan csúszik, nem tudok felmászni.
- Várj ott, keresek egy indát - majd eltűnik az üreg szájából.
- Hová mehetnék? - forgatom a szememet, miközben várom Daniel segítségét.
Itt sokkal hűvösebb van, mint odafent. Egyszerre hiányozni kezd a nyári forróság, ami kint tombol. Csak jussak ki innen valahogyan és egyből a nyakamba veszem az utat. Mi van, ha Morssal történik addig valami? Az csak és kizárólag is az én hibám lesz, amiért nem segítettem az egyik falkatagomon, mikor szüksége lett volna rá. De ő több, mint egy egyszerű falkatag. Muszáj megmentenem.
- Nincsen - bukkan elő Daniel csalódottan. - Sehol se találok. Fel tudsz idáig ugrani?
- Ezt most ugye nem gondoltad komolyan? - meredek rá, de amikor ráébredek, hogy nem szórakozik, hitetlenkedve nevetek fel. - Nekifutás nélkül képtelenség, hogy akár egy méternél is magasabbat tudjak ugrani.
- Mert eddig csak emberként használtad az izmaidat - bosszankodik Daniel. - De többre vagy képes! Képzeld el, ahogyan egy mókust akarsz elkapni egy fán úgy, hogy felugrasz érte. Már nagyon éhes van, ha nem eszel, éhen halsz és ez az állat az utolsó esélyed. Képzeld el.
Lehunyom a szememet és részletesen látom magam előtt az erdőt; minden egyes tűlevelet, minden egyes követ a földön, a lehullott avart. Egy keresztcsőrű ül az egyik fenyőágon. Az éhség mardossa a gyomromat, miközben halkan alálopakodok, majd ugrok...
Csukott szemmel rugaszkodok el a földről és kapok reflexből Daniel lenyújtott keze felé, de a közelébe se érek - ráadásul a földet érés se sikerül a legfényesebben, mivel nem éppen elegánsan zuhanok le a kemény talajra.
- Nem megy! Képtelenség!
- Akkor pedig meg fogod próbálni újra - szól ellentmondást nem tűrően, majd megint kinyújtja felém a kezét, ami már most nagyon messzinek tűnik. Haja belelóg az arcába, miközben mélyen a szemembe néz. Valami - jó mélyen - mocorogni kezd a gyomromban.
- Na jó - sóhajtok, majd még egyszer elrugaszkodok a döngölt földről, de még annyira se ugrok magasat, mint az előbb . - Nem megy! - fakadok ki ismételten, mire üvöltések törik meg a csendet; ismeretlen üvöltések.
Daniel összeszorított szemmel elkáromkodja magát, majd valamire hirtelen felkapja a fejét. Hamarosan én is érzem már a föld morajlását, ami egyre hangosabban és hangosabban zeng az egész völgyben.
- Daniel! - sikítok, de még ki se mondom a következő mondatomat, Daniel beugrik, majd arrébb ránt engem is, miközben a kőgörgeteg betemeti a lyukat, ahonnét beestem. Vaksötétség telepszik ránk.
Daniel zihálva szorít magához, majd erősen egy puszit nyom a hajamra. Kissé nyugodtabban vagyok az ő karjai között, mint amilyen a lelkiállapotom nélküle lenne most. Majdnem, hogy élve eltemettek minket Castlestephenford alá! Pedig milyen közel volt a cél... A pánik kezd teljesen eluralkodni rajtam, miközben a sötétségben ide-oda forgok. Mintha megvakultam volna... Erősen igyekszek, hogy lássak valamit, de minden próbálgatásom hiábavaló.
- Lovak - mondom ki az első szót, ami az eszembe jut.
- Mi van a lovakkal? - puhatolózik Daniel.
- Ne nézz hülyének, nem kaptam sokkot, de nem szeretnék a lovak helyében lenni. Évekig voltak a sóbányákban, majd miután kijutottak, megvakultak a naptól. Nem akarok úgy járni, mint ők - reszketek, mire Daniel megdörzsölgeti a hátamat. Valószínűleg szórakoztatja érdekes gondolatmenetem, még ebben a kilátástalan helyzetben is.
- Nem fogunk úgy járni, mert ki tudlak vezetni innen, ha nem is olyan egyszerűen.
- Zavar, hogy nem látom az arcodat - kezdem el rágcsálni a számat.
- Én látom a tiédet - fogadni mernék rá, hogy most elmosolyodott, olyan megdöbbent képet vágok. - Majd ha évekig leszel farkas, tudni fogod.
- De ez is egyfajta részleges átalakulás, nem? - tátom még mindig a számat.
- Nos, igen, valószínűleg az. Eddig nem is gondoltam erre... - töpreng, állapítom meg a hangja alapján. - Okos vagy.
Felhorkanok.
- Az IQ-m a porban hempereg.
- Attól még tudsz okos dolgokat mondani - fojtja el a nevetését, majd a karomat tapogatva megfogja a kezemet. - Na de induljunk el. Erre friss levegőt érzek, bár a só kissé bezavar... Viszont a gyanta illatát semmivel se tudom összekeverni.
- Én nem érzek semmit - sóhajtok, miközben Daniel óvatosan húz előre.
- Majd beletanulsz - válaszol és érzem, hogy megvonja a vállát. - Olyan részleges átalakulást is tudsz csinálni, amit más még évek múltán se tud egyszerűen csak megtanulni. Te meg jössz, gőzöd sincs, hogy mi történik veled és mégis megcsinálod.
- Csak tudnám, hogyan! - bámulok bele a feketeségbe. Valahogy úgy is érzem magam Mors, anyu és apu nélkül; sötétnek, üresnek, elveszettnek.
- Mindent a maga idejében! - int Daniel, mire elgondolkozok.
És mégis mikor jön majd el az az idő? Mors vajon tudja, hogy mi ez az egész? Hátha Mary Sue még él és mindent meg tud magyarázni! De őt hol találhatjuk? Merre induljunk el a keresésére, ha azt se tudjuk, kicsoda ő valójában és milyen erők birtokában van? Meg kell ismernem a Ragadozók és Mary Sue teljes legendáját. Hisz itt van rá az esély! Ki tudja, mikor fogunk kijutni innen? Daniel meg oly régóta farkas, ráadásul a Főfalkába tartozott. Neki tudnia kell a választ.
- Daniel...? - hümmög egyet óvatos kérdésemre, hogy jelezze, figyel. - Mi Mary Sue teljes legendája?
- Még az 1200 -as években történt; ősz volt, meglepően ködös ősz. Mary Sue, mint a többi dérfarkas, kamaszkorában kezdte el felfedni valódi kilétét. Ő se tudta, s addig egy meglehetősen szerény kislányt ismertek meg a falkatagok, aki majdnem a ranglétra legalján foglalt helyet. De ez megváltozott, mikor tizennégy éves lett; - vonakodva beszélt, mintha nem akart volna egy szörnyű emléket felhánytorgatni a múlt poraiból. - egyik nap Mary Sue édesanyja látogatott el a falkába. Tudni kell, hogy elhagyták a szülei, mivel ők is dérfarkasok voltak; őket elhajtották a falkából, mert nem akarták, hogy felborítsák az egyensúlyt. Pár napra rá megszületett egy tüneményes kislány, de tudták, hogy még jó hasznot fognak húzni belőle, szóval egyszerűen otthagyták, kitéve mindenféle veszélynek. Az egyik falkatag, Bella megtalálta őt és sajátjaként nevelte fel. Voltak falkatagok, akik ezt ellenezték, hisz nem tudták, ki is a kislány valójában. Ha tudták volna! - horkan fel. - Sokkal jobban ellene lettek volna. De Bella meggyőzte őket. Mindenki tudta, hogy a kislány maradni fog. Bella volt az alfa-nőstény - magyarázza, s én elképzeltek egy kisbabát ruhákba bugyolálva, aki még mászni se tud még, nemhogy megvédeni magát. Összeszorul a szívem.
- Mi történt utána? - érdeklődök ezzel arra sarkallva Danielt, hogy folytassa.
- Felnevelte és tanította. Tudta, hogy korcs, de annyira megszerette, hogy nem érdekelte, pedig eddig mindig ő mondta, hogy inkább fajtatisztákat látna szívesen a falkájában.
- De Daniel - vágok közbe. - Nem úgy van, hogy csak az elsőszülött a vérfarkas és az is fiú?
- Ez bonyolultabb - érzem a levegő mozgását; legyintett egyet, mintha csak egy idegesítő legyet próbált volna lecsapni. - Most melyikre vagy kíváncsibb?
- Folytasd - morgom bosszúsan és hallom, hogy Daniel mosolyogva beszél tovább.
- Szóval mikor Mary Sue tizennégy éves lett, elkezdődtek a változások, amik a dérfarkasokra jellemzőek. A falkatagok megijedtek, többen el is hagyták a falkát, ezzel elgyengítve a még ottmaradottak összetartozási érzetét. Sorban szállingóztak el, mikor már csak négy tagból állt a falka: Bella, George, aki az alfa-hím volt, Dennis, aki a béta-hím volt és Mary Sue. Mindig szerény volt, de fejébe szállhatott a hatalom, mivel a dérfarkasok ilyenkor rohamosan elkezdenek öregedni. Tizennyolc évesnek nézhetett ki, a haja is jóval hosszabb és sötétebb lett, mellesleg már nem volt olyan csendes. Magabiztossá vált és kihívta George-ot egy párbajra, mert ő akart lenni az Alfa. De George nem vállalta; inkább kilépett a falkájából, minthogy megölje Bella "gyermekét". Mary Sue meggyőzte a korábbi falkatagokat, hogy jöjjenek vissza, sőt, még többet toborzott. Egy olyan falka, ahol egy dérfarkas áll a vezető szerepében? Sok farkasnak ez a hatalmat jelentette - nevet fel keserűen. - Sokáig volt ez így. Azután egy család kért bebocsátást a falkába, mellettük az öt éves Iannel. Mary Sue nem engedte a belépést, s ez után történt az, hogy eltűnt. A hívei a keresésébe fogtak, de csak egy vérrel teli tisztást találtak. Addig Mary Sue sok dolgot tett. És volt köztük jó is - csendesedik el Daniel, majd megköszörüli a torkát és hangjában több vidámsággal szólal meg. - De nézd csak! Világosodik. Valahol biztosan van kijárat. Gyere - húz maga után gyorsabban.
Egyre több fény tölti be a teret, míg végül annyira világos van, hogy látom Daniel körvonalát. Egyre jobban erősödik, mire már ki tudom venni szeme élénk csillogását a sötétben. Hirtelen elengedi a kezemet, hogy az utolsó lépéseket már szinte futva tegye meg, de én lemaradok.
Egy óriási terembe érünk, ahol úgy tűnik mintha tükörből lenne az alja. Ekkor veszem észre, hogy nem is tükör, hanem egy sötét tó, s tőlünk balra egy kis forrás csordogál a kövek közül.
- Biztosan jó sós - guggolok le és mártom bele a tóba a kezemet.
- És az egyetlen kijáratunk - bök Daniel morogva egy helyre, ahol világosabb a víz.