Locsi-fecsi

Sziasztok! :) Tudjátok, hogy mit szeretek a legjobban hallani az emberek szájából, amikor a blogomról beszélnek? Hogy hupilila gőzük sincs, hogyan fog folytatódni a történet, mert mindig rakok bele valami olyasmit, amire egyáltalán nem számítanak. Nos, ilyen még egy párszor elő fog fordulni, mivel rengeteg ötletem van még, a felét se olvastátok még! :) A másik mondatot már egyszer leírtam, de az egyik olvasóm ilyet írt az egyik nap: "Örökkön-örökké az Örökkön-örökké blog!" Szerintem ezt még hangoztatni fogom egy párszor, mivel nagyon megörültem neki! Nagyon köszi! <33 Egy ideig még nem fogom abbahagyni az írást, ha majd végzek ezzel a bloggal, akkor több irományomat is olvashatjátok majd, mert egy csomó ötletem van még további történetes blogokhoz is :)

Puszilok mindenkit,

Rosewolf

10. rész

- Hagyjál békén, Claire, Daniel és köztem nincs semmi - mérgelődök az egyik osztálytársammal, aki szintén jött a táborba. Hátközépig érő sötétszőke egyenes haját ma kiengedve hagyta, kékeszöld szeme kíváncsian csillog.
- De láttalak benneteket beszélgetni és láthatóan izzik a levegő - erőlteti, de én nem engedek neki.
- Claire, menj a dolgodra, ez engem most a legkevésbé sem érdekel - fejezem be ezzel a beszélgetést, majd hátat fordítok neki és felsétálok az almafához.
Miért kell ennek a csajnak mindenhol ott lennie, ahol én vagyok?! Tavaly még biológiaversenyen is volt és mit ne mondjak, nagy fölénnyel győztem. Valahogy mindig talál olyan programot, ahol én is ott vagyok.. Már nagyon kezd az agyamra menni. Ha még egyszer fel meri hozni ezt a témát, isten bizony, hogy nem állok jót magamért.
Danielt megpróbálom a hátam közepére se kívánni, de sajnos a siker még várat magára, mert akárhányszor rá gondolok, belevörösödök. Most is biztosan inkább hasonlítok egy nagy paradicsomra, ennyi erővel be is állhatnék növénytársaimhoz a konyhakertbe.. Biztosan szívesen befogadnának. Annyira idegesít, hogy egyszer ilyen, egyszer olyan, most vagy utáljon, vagy mit tudom én.. Ez így nem mehet tovább. Kell egy jel, ami..
- Helló - úgy látszik, hogy mostanában mindenkinek szokásává vált az, hogy bezavarjon a gondolataimba. Daniel pontosan ezt csinálja, ahogyan lehuppan mellém a földre. A hátam mögül jött. Vajon mi lehet arrafelé..?
- Szia - sóhajtom, miközben rájövök, hogy milyen lehetetlen dolgot csináltam. Belé szerettem.
- Csak annyit akartam mondani, hogy ami tegnap történt, azt csak barátilag csináltam - bámul maga elé, gondolom, hogy ne lássa a reakciómat. Jól teszi, hisz az arcom megrándul a fájdalomtól, de hamar rendezem a vonásaimat.
- Én ezt tudom, ne aggódj - válaszolok teljesen közömbös hangon, miközben egy mosolyt erőltetek az arcomra.
- Oké. Szia - áll fel, de én még nem fejeztem be.
- Nem is mondtad, hogy vérfarkas vagy.
- Miért mondtam volna? - ráncolja össze a szemöldökét, majd elsétál.
- Ez nagyon jól ment... - suttogom, miközben ököllel rácsapok egyet a combomra és hangosan kifújom a levegőt.
Mégis mit várok Danieltől? Akárhányszor megkérdezem magamtól, mindig a legkétségesebb dolgok jutnak eszembe, szóval gyorsan el is vetem a kérdést és megindulok Starhoz az istállóba. Amikor belépek a szalmaillatú épületbe, inkább továbbmegyek a ló előtt és megpróbálok felbukdácsolni a padlásra. Egyszer a lábam csúszik meg a létrán, azt hiszem, hogy lezúgok, de szerencsére a kezemmel sikerül megtámasztom magamat, így nem zuhanok le.
Mikor szerencsésen és épen felérek, leporolom magamat, bár tök felesleges, hiszen meg is indulok az ablakhoz és levetem magamat a szalmába.
Miért pont velem történik mindez? Megtudom, hogy vérfarkas vagyok, azt, hogy akit eddig a bácsikámnak hittem, az apám, ráadásul itt, a táborban beleszeretek egy nálam idősebb fajtámbelibe, akinek az érzéseiről halvány lila gőzöm sincs. Mi jöhet még? Megtámadnak az ufók? Tulajdonképpen már azt is lehetségesnek tartom. Vagy leigáznak az unikornisok?! Esküszöm, már semmin sem lepődnék meg.
Felállok a szalmából és a távolba meredek, miközben megpróbálom úgy leszedegetni a szálakat magamról, hogy nem figyelek oda.
Vajon az a farkas, akit tegnap előtt láttam, Mors volt? Hiszen megígérte, hogy itt lesz, de eddig semmi jelét nem adta, hogy így lenne. Márpedig úgy látom, hogy igazán sok farkasnak van fekete bundája, szóval megkockáztatom: nem biztos, hogy ő volt az. Ha ilyen kicsi a világ, hogy Daniel is vérfarkas, akkor a közvetlen közelemben más is az lehet. Vagy tévedek és tényleg egy kóbor kutyát láttam, ami meg is ölhetett volna? Valószínűleg ezt már nem fogom megtudni - és ezzel a mondattal a fejemben megindulok a faházamhoz.
- Hahó! Saiorse, figyelsz te rám egyáltalán?! - méltatlankodik Claire, akit tegnap óta le se lehet vakarni rólam.
- Nem, nem figyelek - morcoskodok, mert már az idegeimre megy a sok csacsogásával.
- Kezded átvenni Daniel bunkóságát. Nem csoda, annyit lógtok együtt... - már el se kezdek magyarázkodni, mert úgy sem fog leszállni a témáról. Unottan nézek el, mire észreveszem azt a szempárt, amelyik megdobogtatja a szívemet.
Daniel a lónál ügyködhet valamit, most viszont a vasvilláját támasztva elgondolkozva néz minket. Tekintetével megtalálja az enyémet, mire én lesütöm a szememet és inkább Claire-re kezdek el figyelni.
- ... egyik nap majdnem ledobott a hátáról, még mázli, hogy Milly ott volt és leállította. Gőzöm sincs, hogy mi baja lehetett, aznap eléggé...
Nem. Rossz ötlet volt újra arra összpontosítani, hogy mit mond, így csak halára fog untatni. Hántolhatnak el úgy, hogy még nem is éltem..
Claire-nek viszont egy kicsit mégiscsak igaza van. Danielnek egy parányit tényleg sikerült átragasztania rám a bunkóságát.
- Már megint nem figyelsz - állapítja meg fecsegő "barátnőm", miközben durcásan mered rám. - Mi bajod van? Daniel...
- Elegem van Danielből! - fakadok ki és elviharzok.
Nem érdekel Daniel, nem érdekel Daniel, nem érdekel, nem, nem és nem! Minél többször hajtogatom, annál inkább nem hiszek magamnak. Betelt a pohár. Reménytelen vagyok. Teljesen reménytelen.
Az egész hercehurca csak lefáraszt, bágyadtan sétálok a gyümölcsös felé. Bárcsak el se jöttem volna a táborba... Bárcsak ne tudtam volna meg, hogy vérfarkas vagyok! Nem lenne ennyire bonyolult minden; de lehet, hogy ha nem éreztem volna magamat másnak, akkor nem szakítok Dave-vel. Az márpedig nagy hiba lett volna, óriási nagy. Talán mégis van benne valami jó.
Nekem mindig olyan fiút kell találni, akivel csak a baj van.. Ugyan már, minek találnék én egy normálisat? Vonzom azokat, akik egyáltalán nem könnyű esetek. Itt van Dave, aki az utóbbi időben agresszív lett, pedig nem ilyen volt. Már a közelébe se merek menni, ha megjelenik valahol, és inkább elspurizok, hogy észre se vegyen, márpedig ezer százalék, hogy mindig meglát. Hogy veszítheti el önmagát egy olyan kedves fiú, mint amilyen ő volt? A másik részről meg itt van Daniel, akiről kiderült, hogy vérfarkas, aki megcsókolt, aki már többször is segített átvészelni egy-egy hullámvölgyet és aki lehetetlenül bunkó, főleg velem. És az a legviccesebb az egészben, hogy nem tudok rá dühös lenni, egyszerűen nem megy! Ebben a tulajdonságában olyan, mint apám - azaz Marius. Még mindig nem tudok leszokni arról, hogy apának hívjam, pedig nem is ő az, hanem Mors... Ő meg szépen megígérte, hogy itt lesz, de semmi bizonyítékot nem találtam eddig arra, hogy ez így lenne; így mindkét férfi, akivel apa-lánya kapcsolatban állok, cserbenhagyott. Anyu irtózik tőlem, mert nem vagyok ember és talán ez fáj a legjobban. Az érzés úgy telepedik rá a szívemre, mintha mázsás súlyt hajítanának rá. Mindenki itt hagyott, egyedül vagyok és csak most jövök rá erre.
- Jó dolog ez, Saiorse - bizonygatom magamnak hangosan. - Legalább már több embert nem tudsz elveszíteni, akit szeretsz.
Itt szakad el a cérna. Leülök a földre és keservesen sírni kezdek, minden fájdalmamat kiadva ezzel magamból. Nem kevés lehetett ezidáig, az elmúlt a héten szerintem többet sírtam, mint életemben valaha.
De ahogyan elkezdem, úgy abba is hagyom; megváltozik a szél járása és ismerős illatokat hoz felém. Összetéveszthetetlen ez az illatkeverék, bárhol felismerném.
Daniel.
Könnyes szemmel pördülök hátra, kicsavarom a törzsemet, hogy jobban hátra lássak, de már senkit se látok.
Visszafordulok, hanyatt ledőlök és a fűbe túrok az ujjaimmal.
Ez az én formám. Daniel többször látott már úgy bőgni, mint egy kisgyerek, nem csoda hát, hogy egyáltalán nem érdeklem. Erre a gondolatra újra könnycseppek gyűlnek a szemem sarkába, de megacélozom magamat és nem sírok; már nem sírhatok többet. Itt elég. Össze kell szednem magamat, ha akarok valamit kezdeni a helyzetemmel. Legalább fénysebességgel.

Locsi-fecsi

Sziasztok! Aah, úgy imádlak titeket! 2000 oldalmegjelenítés és 12 feliratkozó! Jézusom! Csak fogom a fejemet és próbálom elhinni. Ez lesz a legrövidebb Locsi-fecsi a blogban, most csak meg szerettem volna köszönni. Hihetetlenek vagytok!

Puszi,

Rosewolf

9. rész

Majdnem a halálomon vagyok, mikor felkelek. A hasam görcsöl, a fejem fáj, a végtagjaim elzsibbadtak.. Minden bajom van, de nem akarok hazamenni, így elhatározom, hogy egész nap játszani fogom azt, hogy minden rendben van. Nyöszörögve hagyom el az ágyat, hogy felkészüljek a mai napra, hisz úgy látszik nem lesz egyszerű.
- Milly lebetegedett, Daniel meg nem vállalja el az oktatást - halljuk a tanártól reggeli közben, s az egész társaság nyüzsögni kezd.
Nem lesz több lovaglás? Akkor haza fogunk menni?! Hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, de még mielőtt pánikba esnék, a Macsfőnök válaszolt a fel nem tett kérdésemre:
- Természetesen maradunk - hála istennek, gondolom magamban, mikor közli -, mert már ki lett fizetve minden. Oda mentek, azt csináltok amit akartok - legyint és távozik a teremből.
Sose érdekeli igazából, hogy mi lesz velünk, csak arra figyelmeztet mindig minket, hogy meg ne haljunk, mert nem akar börtönbe kerülni. Szép kis osztályfőnök, mondhatom..
Szépen megvárom, míg mindenki kimegy a teremből, majd ráhajtom a fejemet az asztalra. Az a fránya fejfájás.. Hasogat és nem hogy elmúlna, sokkal jobban fáj. Minden erőmet összeszedve állok fel utoljára és indulok el egy távolabb lévő istálló felé. Egyedül akarok lenni, hogy le tudjam küzdeni a fájdalmat, ami már majdnem szétrepeszti az egész testemet, de félúton összerogyok. Ekkor ugrik be.
Át fogok változni.
Ne... Ne, ne, ne, ne, ne most, ne akkor, amikor se Mors, se Alleah nincs itt, ne itt, ahol csak normális emberek vannak.. El kell kúsznom az istállóig, bármibe kerüljön is, határozom el, de nem tudok felállni. Nagy levegőket veszek és próbálom visszatartani a kiáltásaimat, amik a fájdalmamat hirdetnék, ha hagynám. Már melegséget is érzek a bensőmben.. Forró, egyre forróbb! Az izmaim összerándulnak, mikor valakit futólépésben hallok közeledni, majd megérzem azt a jellegzetes illatot...
- Hé, állj föl - segít fel Daniel, aki nem éppen a legjobb pillanatban tűnik fel..
- Daniel, menj innen! - próbálok bunkózni, de látja rajtam, hogy nem sikerül.
- Gyere. Gyorsan, ha nem akarod halálra rémíteni a többi diákot - sürget, majd mikor látja, hogy már menni is alig bírok, felvesz és karban kezd el vinni az istállóhoz.
Már csak a fájdalmat érzem, de még épphogy észlelem, ahogyan átlépjük az istálló küszöbét. Daniel lerak egy szalmakupacra, majd bebiztosítja a helyet. Bezárja az ajtót és ha nem lenne egy csomó lyuk az építmény tetején, teljes sötétség lenne. Idesiet hozzám, hallom minden mozdulatát.
- Hanyadik?
- Mi? - értetlenkedek alig hallható hangon.
- Hanyadszorra változol át? - mérgelődik kicsit, mire majd' megáll a szívem.
- Te tudsz..
- Saiorse, válaszolj!
- Második - mondom nagyon halkan, de kétlem, hogy Daniel megértette.
- Rendben.. Fel tudsz állni négykézlábra?
Szótlanul engedelmeskedek és várom a folytatást.
- Oké. Nos - fújja ki a levegőt és ő is leereszkedik mellém, miközben megtartja a tisztességes távolságot. - Képzeld azt, hogy egy erdő mélyén vagy. Lehet az egy fenyőerdő, egy tölgyerdő, a lényeg az, hogy érezd jól magad benne - képzelek el egy ködös fenyőerdőt, miközben magyarázza nekem a tennivalókat. - Érezd a szellőt, ami kellemesen felborzolja a szőrödet.. miközben a kis rágcsálók illatát érzed a földön és hallod a motoszkálásukat - akad el egy pillanatra, de most túlságosan lefoglal az, hogy elképzeljem, mit mond. - Rendben. Képzeld el azt - liheg -, hogy minden fájdalmad útra kel az erdőben, elszáll és csak a melegség marad. Most képzeld el magadat farkasként. Nézz a szemébe... és lásd meg, hogy mit akar.
Itt abbahagyja, de nekem már nem kell több. A testem izzik, a gerincemen végigfut egy meleg áramlat, amit nem tudok hová tenni.. Amikor a kezeimen is megérzem, lenézek és döbbenten állapítom meg, hogy az eddig szőke, gyenge szőrszálak a karomon kivilágosodnak és megnőnek. A hátam egy pillanatra megfeszül, majd úgy érzem, mintha valami beleolvadna. Mindenem bizsereg, majd egyszer csak minden abbamarad. Fáradtan heverek a földön, s mikor kinyitom a szemem elképedve tapasztalom, hogy nem látom a vörös színt és az árnyalatait..
Össze vagyok zavarodva. A földön látom fehér mancsaimat, de nem vagyok egyedül. Valaki másnak is érzem a jelenlétét... Valaki nagyon kíváncsi és aggódó jelenlétét. Fiú, tizenhét év körüli lehet és türelmetlenül vár valamire. Oldalra nézve egy fekete farkas képét pillantom meg, sötét mogyoróbarna szeme érdeklődve pásztáz végig. Hirtelen felvillan a fejemben egy nagyon halványszürke színű farkas képe és mikor meglátom mély, félelemről árulkodó mohazöld szemeit, rájövök: az a farkas én vagyok. Mors tévedett, nem fehér vagyok, csak messziről látszhatok annak. Érzem a fekete farkas zavarodottságát. Felállok és jól kinyújtóztatom magamat. A csontjaim ropogva rendeződnek a helyükre, majd óvatosan elindulok a másik állat felé. Az orrom ismerős illatot észlel, de sehol se látom Danielt, amikor márpedig leesik: a velem szemben álló farkas maga Daniel. Morogva közeledek felé, mire ő lecsapja a füleit és nyüszögve fekszik le a földre. Ez tényleg Daniel. Nem tudom honnan, de érzem, hogy ő az. Befejezem a morgást és ilyen "nem akartam" stílusban ülök le a fenekemre. Egy csapásra megnyugszik, hogy felismertem őt. Nem értem, hogy miért tudom ezt ennyire pontosan állítani, de tudom, hogy nem tévedek. Csak lassan áll fel, nehogy megijesszen és újra rátámadjak; erre derűsen megcsóválom a farkamat, majd előrébb hajolva megbököm az orrát az enyémmel. Erre a gesztusra magabiztosan felém indul és megnyalja a pofámat, amit egy farkasvigyorral nyugtázok, amikor meghalljuk az ajtó nyitódását. Daniel nem zárta be? Gyorsan beslisszolunk egy nagyobb kupac mögé, majd halljuk, ahogyan egy ismeretlen szagú ember lép be az istállóba. Félősen lapulok le, nehogy észrevegyen, mire Daniel rám hajtja a fejét nyugtatásképpen. Elképesztő, hogy hogyan hat rám a közelsége és az is, hogy mennyire azt érzem, hogy aggódik értem.. Nem értem ezt az egészet, ami köztünk van.
Ahogy jobban beljebb jön az ismeretlen megállapítom, hogy harminckét év körüli férfi. Daniel főnöke, ugrik be, de gőzöm sincs, hogy honnan, mert soha életemben nem láttam. Hallom, ahogyan közelebb jön a rejtekhelyünkhöz, ezzel a húzással elveszthetné az életét is, de Daniel gyorsabban reagál, mint én, így hang nélkül leszorít a földre. A fickó végül megfordul és kimegy.
Ideje visszaváltozni, érzem a késztetést a fejemben. Fogalmam sincs, hogy mi történik, egyszer csak elkezdem ugyanazt érezni, amit az átváltozásnál. Látok egy napfényes tölgyerdőt, hallom a mókusok neszeit.. A szél kellemesen végigcirógat, majd ugyanaz a folyamat játszódik le a testemmel, mint ami ide juttatott, csak visszafelé.
Erőtlenül esek össze a visszaváltozás után és kifáradva fekszek hanyatt a szalmában. Mélyeket lélegzek, hogy ne ájuljak el, nem ez lenne a legjobb alkalom rá, majd látom, ahogy Daniel felém hajol.
- Minden oké? - simítja meg a hajamat, mire feltápászkodok és zokogva a karjaiba vetem magam.
Ő hozzászólás nélkül kezd el vigasztalni, a tábor alatt már másodszor, de most a legkevésbé sem érdekel, hogy hisztis tinilánynak gondolhat. Meglep az az intenzív érzés, ami átváltozás után érzek, olyan erősen, mint soha. A gyengeséget. Dühös vagyok magamra, hogy Daniel sokkal többször látott ez idő alatt összetörni, mint Nicole. Ha lenne erőm hozzá, jól kioktatnám saját magamat, de sajnos annyira még nem vagyok összeszedett.
- Én nem tudom, hogy mi ütött belém - tolom el magamat tőle és próbálom megtalálni azt a kapaszkodót, amihez fordulhatnék, hogy ne boruljak ki újra.
- Én tudom. Nőstény farkasoknál ez természetes, hogy az átváltozás után megnövekszik a hormonszintjük - magyaráz teljesen nyugodtan egy kedves mosollyal.
- Huh- próbálom lehűteni magamat azzal, hogy a kezemmel legyezem az arcomat. - Rendben. Próbálok nem hisztizni egyfolytában.
- Nem gond - vigyorodik el, mire egy kicsit lenyugszok.
- Rendben. Uh. Oké, megvagyok - bizonygatom nem csak Danielnek, hanem magamnak is és érzem, hogy kezdek rendbe jönni. - Minden oké.
- Akkor haza kéne menned. Nem mindenki tud átváltozás után hosszasan ébren maradni, kikészíti az egész szervezetet. Hazakísérlek - ajánlja fel felkelés közben és látom a mozgásán, hogy ő is elfáradt egy kicsit, de ő sokkal jobban bírja a strapát, mint én.
- Rendben - ismétlem ezredszerre, mivel más nem jut az eszembe. - Köszönöm.
Daniel óvatosan elmosolyodik és kiles az ajtóból.
- Senki sehol, így nem tudják félremagyarázni se a dolgot, hogy éppen egy istállóból távozunk, ráadásul ketten - pimaszkodik.
- Daniel - kezdem a mondanivalómat, de egy ásítás félbeszakítja. - Ha most nem lennék hullafáradt, kicsinálnálak.

Locsi-fecsi

Sziasztok! :) Nos, kijött a 8. rész is, remélem nektek is tetszik - nekem az egyik nagy kedvencem. :) A részeknél láthatjátok, hogy a 11. rész két részre lesz bontva, ahogyan azt már említettem. Nos, meg kell mondanom, hogy több lett, sokkal több, mint 3 oldal, hiszen a part I. lett három oldalas. Tapsot nekem! :D
Láthatjátok a Díjak menüpontnál, hogy már három - ismétlem -, három díjam van! El sem hiszem, nagyon meg szeretném köszönni itt is :)  A Kritikák menüpont se üres, mostanában szinte minden kritikaírót riadóztatok, hogy írjanak nekem is, mert egyszerűen nem kaptam még olyan kritikát, ami rossznak titulálná a történetemet. Persze, minden író azt akarja, hogy kedveljék a munkáját, de egy idő után, hogy is mondjam... Nem az "unalmas" a jó szó rá, hanem olyan fura, hogy mindenkinek jó véleménye van az irományomról, ami persze nem rossz, de egy idő után az ember akar hallani valami rosszat is. Most várok egy másik oldal kritikájára, nagyon kíváncsi leszek, hogy mit fognak mondani, mert örülnék már valami rossznak is. Lehet hülyének nézni, de így van :D
Az utóbbi időkben rejtélyesen elhagyott a fogalmazási képességem és a szókincsem, csak tegnap éjjel keltem fel és éreztem, hogy bekopogtattak a szobaajtómon, így muszáj voltam írni - bocsi anyu :D Ha írni kell, akkor hát írni kell, mint ahogyan megállapítottuk az egyik kedves barátnőmmel :)
Elkezdtem még egy blogot - hurrá, Rosewolf, ügyi vagy :'D -, de mivel a legtöbb időmet ezzel a bloggal töltöm, nem fogok oda gyakran részeket hozni. Konkrétan csak azért hoztam létre, mert nagyon érdekel a téma, már régóta gondolkoztam egy ilyen blogon és egyszerűen muszáj volt létrehoznom. Ez olyan, mint a Brüsszeli pokol. Egy jó ideje érik bennem az ötlet, megírtam a Prológust, elkezdtem írni az 1. részt, de most egy kicsit szünetelem, mert ezzel a bloggal vagyok elfoglalva. Tegnap este megnéztem a Carrie-t, a Stephen King regényén alapuló 2013-as filmet és arra gondoltam, hogy írhatnék egy fanficet Sue gyerkeme szemszögéből.. Annyira megtetszett az ötlet, hogy elgondolkoztam egy újabb blog nyitásán, de rá kellett jönnöm, hogy a másik kettőbe se fogok annyira gyakran hozni részeket, mert itt van ez a blog. (De azért kíváncsi vagyok rá, hogy kit érdekelne egy Carrie fanfic? :D)
A másik blog, amiről beszéltem egy indián témájú blog, a Csomózott tollszív. Őszintén szólva ez most gyerekesnek fog tűnni, de elkezdtem belőle írni egy könyvet Wordben, olyan "próbáljuk meg" alapon. Nos, kíváncsi leszek, hogy hány oldalig fogok eljutni :'D De addig is

puszil titeket,

Rosewolf

8. rész

Tegnap megkaptam a 2. díjamat is Noémitől, ennek örömére szeretném kitenni a 8. részt is! :) Köszönöm a sok biztató szót is, remélem, nem okozok csalódást ezzel a résszel, hisz nekem igazán a kedvencemmé vált :) Ki a kedvenc szereplőd? Esetleg több is van? Várom a válaszokat kommentben! :) Jó olvasást! <3

Iszonyúan szégyellem magamat a tegnap történtek miatt. Valószínűleg megbánthattam Danielt a tegnapi viselkedésemmel, mivel se a reggelinél, se az ebédnél nem volt jelen - ahogyan a tegnapi kirándulók sem, hiszen úgy látszik, hogy végül több napra mentek, mint amit elterveztek. Talán ha én is mentem volna, akkor nem vesztünk volna össze Daniellel és nem lennék ennyire összezavarodva... 
Képtelen vagyok kitalálni, hogy mit gondol most rólam, mert egyszer így, máskor úgy viselkedik és szintúgy nem tudom kitalálni azt, hogy én mit érzek iránta. Persze zabos vagyok rá, de ha mi Nicole-lal nem veszekedtünk volna az egész barátságunk alatt legalább hússzor, akkor egyszer sem. És mégis a barátnőm. De nem merném azt állítani, hogy Daniellel barátok vagyunk, mert ez nem barátság. Hogyan tudnám kifundálni azt, hogy mit gondol rólam, ha azt se tudom, hogy a barátjának tekint-e engem? De azok a gesztusok, amiket tegnap és azelőtt tett... Talán mégis a barátjának gondol? Talán.. talán kicsit többnek is? Pontosan tudod, hogy ez badarság! Daniellel ismeritek egymást, volt egy-két jó pillanatotok és kész, itt a mese vége!
Vagy mégsem?
Az eső már órák óta zuhog, nem akar alábbhagyni, az ég szó szerint feketéllik az egymásra gyűlt viharfelhőktől. A tegnapi napos időnek nyoma veszett; akár fel is lehetne adni a képét a rendőröknek, hogy kerítsék elő, vagy egyszerűen csak el kéne énekelni a "Süss fel nap" kezdetű dalocskát.

"Süss fel nap, fényes nap,
A tanyán a vörös lány oly elbágyadt." 

Nem tudom, hogy az időjárás miatt vagyok-e ennyire letört vagy Daniel miatt, de azt hiszem ez mindkettejük számlájára írható. Na meg ez a nyomasztó érzés...! Tegnap este óta egyre csak növekszik bennem és halvány fogalmam sincs arról, hogy mi lehet az. Úgy tűnik ezt a hetet el lehetne nevezni az ismeretlen érzések hetének.
Az ablakon kinézve ijedten bámulom az élesen kirajzolódó villám ágait, majd számolom a másodperceket a mennydörgésig. Egy... Kettő... Akkorát dörren az ég, hogy csodálkozok azon, miért nem dőlt még össze a ház.
Éles kopogtatás töri meg a csendet, mire majdnem felsikoltok.
- Saiorse - kopácsol tovább az a valaki ajtómon.
Kinyitom az ajtót és a bőrig ázott Daniel képe tárul a szemem elé. A ruhája szorosan rátapad a testére, őszintén szólva szükségem van az akaraterőm teljes bevetésére, hogy ne kezdjem el bámulni. Haja most feketének tűnik a víztől és szögegyenesen tapad hozzá a hátához. Ahogy az eső utat talál magának, elkezd engem is áztatni, de még mielőtt teljesen beborít, betessékelem Danielt.
Valami rejtélyes dolog vibrál a levegőben körülötte; kicsit sok időbe tellett, míg rájöttem, hogy csak ideges. Csak nagyon ideges.
- Kösz. Azt hittem, hogy már eltévedtem a viharban. Három órával ezelőtt kezdett el esni és még mindig nem állt el! így lehetetlen barackot szedni - mérgelődik az asztal melletti puffon ülve, amit mellesleg eddig észre se vettem, hogy ott van. 
Áhá! Szóval ezért nem láttam őt egész nap. A lényem egyik fele, ami egyfolytában azon aggódott, hogy miért tűnt el Daniel, egy csapásra megnyugodott.
- És miért pont ide jöttél? - leplezem teljesen más hangvételű gondolataimat egy gorombább hangnemmel.
- Mert ez a ház volt a legközelebb - von vállat.
Erre nem tudok szólni semmit, inkább újra belemélyedek a gondolataimba, figyelemre se méltatva a fiút. Elterülök az ágyon és szokásom szerint a plafont vizsgálgatom. Tizennégy éves vagyok, míg Daniel tizenhét. Saiorse, ne nevettess! Nem tetszel neki, csak beképzeled magadnak. Kicsit elpirulok, hogy ezt a gondolatmenetet éppen az emlegetett személy társaságában vezetem végig magamban, de felesleges az aggodalom. Nem rendelkezik gondolatolvasó képességekkel.És ha mégis? Vérfarkasok is léteznek! - kontrázik az agyam egyik része, míg a másik vadul tiltakozik.
- Akkor megvárod, míg eláll az eső? - szakítom félbe a saját magamban folytatott vitámat és inkább a már kevésbé ideges Daniel felé fordulok.
- Vagy legalábbis amíg csillapul egy kicsit - dobol az asztalon az ujjaival.
- Értem. Inni kérsz? - pattanok fel az ágyról, de velem egy időben ő is feláll.
- Majd öntök én - ajánlja fel, de én nem hagyom neki.
- Ugyan - lépek oda az asztalhoz, de megcsúszok valamiben.
Már lelkileg fel vagyok készülve a nagy esésre, amikor Daniel még a földet érés előtt elkap. A szívem hevesen dobog a félelem és egy másfajta érzés miatt is.. Esetlenül, féllábon állok, miközben Daniel stabilan, szorosan ölel magához, ruhája kezdi átáztatni az enyémet, de ez most a legkevésbé sem érdekel. A teste tűzforró, égeti a karomat, de ez sem érdekel. Szeme hasonló lángokban ég, még sose láttam ennyire tisztán a mohazöldet a tekintetében. Gondolkozva rágja a szála szélét, miközben az arcomat pásztázza, végül olyan közel hajol, hogy már csak egy centire van a szája az enyémtől. Az arcom hasonló színben pompázhat, mint a hajam, érzem a perzselést a bőröm alatt. Daniel tudja, hogy nem fogok tiltakozni, egy ideig mégis esély van rá, hogy ő tol el magától. Egy pillanatra elhiszem, hogy nem fog megtörténni, amikor gondol egyet és hevesen megcsókol. Az az érzés a hasamban, amiről eddig beszéltem, olyan volt, mintha ezer s ezer pillangó kelt volna ki egyszerre fogságából. Szabadok voltak; Daniel kieresztette őket. Kezemmel beletúrok félig megszáradt hajába, amikor hirtelen elhúzódik tőlem. A másodperc töredékéig vágyakozva néz rám, majd a következő pillanatban sarkon fordul, feltépi az ajtót és kirohan a házból. Kábultan állok a nyitott ajtó belső oldalán és bámulom, ahogyan Daniel sziluettjét lassan betakarja az esőfüggöny. Az egész olyan álomszerű volt, mintha meg se történt volna. Egyedül a tócsák árulkodnak arról, hogy mi történt köztünk.

Locsi-fecsi part II.

Sziasztok újra! :) Az előbb láttam, hogy Domi újra bemásolta nekem a kritikát, amit írt. Ezúttal szeretném vagy 3x-ra is megköszönni! :)

"KINÉZET
Fejléc: Mondanom sem kell, illik a történethez. Mert végül is egy farkasos sztorihoz mi illene jobban, ha nem farkas? Nagyon tetszik.
Design: Összhangban van a fejléccel. Egyszerű, de nagyszerű! A betűk szürkés színe illik a háttérhez. A méret és a típus is jó, könnyen olvasható.
HELYESÍRÁS
Szóismétlés: Van benne egy pár, de nem észrevehető. Nekem is nagyon kellett figyelnem, hogy kiszúrjam.
Helyesség: Nem találtam benne egyáltalán hibát. Ügyes!
TÖRTÉNET
Számomra kicsit túl sok a leíró rész. Párbeszédből nincs sok. És ennyi lenne az, amit kifogásolhatónak tartok. Viszont. Imádom a történetet. Megválogatott szavakkal írsz és ez tetszik. Nincs benne nyáladzós romantikus momentum. Vannak benne olyan részek, amiknél rám jött a röhögőgörcs (lehet csak azért, mert olyan retardált vagyok XD). Egy kicsit meglepődtem, amikor Alleahról kiderült, hogy a főszereplőnél fiatalabb. Azt hittem olyan 20 körül van.
TANÁCS (nem kötelező megfogadni):
Nekem túl sok a leíró rész, ami egy kicsit unalmassá teszi az alapból nagyon jó történetet. Hidd el! Nem azért mondom, mert minden áron beléd szeretnék kötni, csak néhány olvasó, mire a végére jut, addigra el is unja."

Puszi,
Rosewolf

Locsi-fecsi

Sziasztok olvasóim! ^_^ Örömmel látom, hogy most már 8, - ismétlem -, 8 feliratkozója van a blognak és már átléptük az 1000 megtekintőt is!! Annyira hálás vagyok nektek, hogy azt lehetetlen lenne elmagyarázni! :)
A múlt héten voltam Erdélyben, ahonnét rengeteg ötlettel tértem vissza - a sóbányának nem csak gyógyító ereje van! Emellett elindítottam egy fotónaplót is, amit ezen a címen tudtok megnézni, akit érdekel! Hozzászólni meg ilyeneket nem tudtok, ha nagyon akartok, akkor várom az üzeneteket a chatbe :)
Gondolom láttátok, hogy csináltam egy "Kritikák" oldalt, de szeretném itt is közzétenni azt a két remek kritikát, amelyekre emlékszek és tegnap kaptam! Tudom, elszaladt velem a ló kritikakérésben, de szeretnék találni már valami olyasfajta emböckét, akinek nem nagyon jön be, amit csinálok. :D (Sajnos csak egyet tudok bemásolni, mert a másik szőrén-szálán eltűnt o.O)

"Ami nagyon tetszett, hogy nem az az unalmas és szokásos fogalmazásmódot használod, mint minden második ember, de mégis nagyon szép és jól érthető is ... - bár egy dolgot nem értettem, de annak nincs köze a fogalmazásodhoz.. lehet, hogy hülye vagyok, de hogy lehet az ablakpárkányon a tükör? ezzel most elgondolkoztattál.. :D - Jól váltasz egyik témáról a másikra és ettől nem tűnik úgy mintha befejezetlen lenne egy bekezdés vagy egy gondolatmenet ( remélem itt érted, hogy mit akarok mondani, mert ennél jobban megfogalmazni nem tudom szerintem.. :) ) Ja és imádtam még azt a részt amikor kiderül, hogy álmodta .. nem számítottam rá és ez nagy szó nálam általában előre tudom a könyveknek a végét a fordulataikat tehát ez egy nagyon jó kellemes csalódás volt számomra .. a szereplőkről ameddig jutottam: az anyukáját bírom..és David-et is igazából nem tudom miért, de nekem szimpatikusnak tűnik eddig sőt még a főszereplőt i megkedveltem pedig általában frászt kapok a sok idegesítő szereplőtől akinek a gondolatait kell olvasnom egész végig, de mégsem értek vele együtt viszont ő egy reális személyiség szerintem és jól kitaláltad :)"

Ah, nagyon köszönöm, Anna! <3 Nagyon jó ilyeneket olvasni. Szintén az egyik olvasóm ilyet szólt nekem az egyik nap: "Örökkön-örökké az Örökkön-örökké blog!" Ki ért vele egyet? :) Nagyon jó ilyeneket látni, hallani, olvasni.. Nagyon örülök, hogy vagytok nekem!
Gondolom mindig látjátok a részeknél, hogy melyik rész írom éppen; oda mindig kiírom azt, hogy "Folyamatban". Mit gondoltok, kirakjam előbb a 8. rész, ami a személyes kedvencem lett? Ha igen, feltétlenül jelezzetek vissza bárhol: chatben, megjegyzésben, a csoportban, e-mailen... Hajrá! :) És szeretném mondani, hogy a 11. részt valószínűleg két bejegyzésben fogom közzétenni, mert a Wordben most lesz hamarosan három oldal és még nincs vége az eseménysornak...

Imádás van,
Rosewolf

7. rész

- Tartsd magad egyenesebben! - javasolja Milly, az egyik oktatónk, miközben Starral ügetek.
- Én próbálom, de nem megy!
Milly a legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam. Hosszasan tudja ecsetelni, hogy miképpen tudok javítani a lovaglási technikámon és gyakran beszélgetünk a gyakorlatok közben. Neki is gyönyörű, vörös sörénye van, bár egy-két árnyalattal világosabb, mint nekem és egyenes. Egyáltalán nincs kisminkelve, mint ahogyan ezt egy húsz éves nőtől elvárhatjuk, és mégis tökéletesen látszanak óriási, szinte már fekete szemei és makulátlan, szeplőtelen arcbőre.
- Dehogynem megy! Ülj kicsit előrébb a nyeregben és könnyebb lesz - mutogat kantárral a kezében.
- Ó, így már sokkal jobb, tényleg - vallom be.
- Rendben, nagyon jó voltál. - állítja meg a lovat. - Nem is kérdeztem még, tanultál lovagolni?
- Nem - lendítem át a lábamat a paci hátán, majd egy finom puffanással földet érek. - Jó kislány vagy - paskolom megy Star oldalát, aki egy jóleső prüszköléssel köszöni meg. - További jó munkát, Milly!
- Szia! - integet vissza fülig érő mosollyal.
Nicole éppen most kezdi el a lovaglóóráját, így pont elkerültük egymást, de sebaj, mostanában úgy sem beszélünk valami sokat. Furcsa, hogy két ember így el tud távolodni egymástól.. Pár héttel ezelőtt mindig rengeteget beszéltünk és mindent elmondtam neki, de most.. Ő se keresi az enyém és én sem az ő társaságát. Minden olyan hamar meg tud változni és még csak észre se vesszük - tűnődök, mikor az előttem lévő domb tetején, az almafa tövében megcsillan egy szempár. Talán Mors...? Ellenőrzöm, hogy lát-e valaki, de mindenki az oktatással van elfoglalva, így nekiiramodok a dombtetőnek. Majd' kiköpöm a tüdőmet, de kitartóan rohanok felfelé. Felérve nekitámaszkodok a térdemnek, lihegve körbenézek, viszont mindent normálisnak találok; egy szempárt se látok. A fa mögött drótkerítés húzódik, azon túl sűrű erdő van: kíváló búvóhely egy vérfarkas számára. Talán át kéne másznom a kerítésen. Kell lennie egy olyan pontnak, ahol... 
- Innen nincs kiút - Dave poénkodó hangja szakítja meg a gondolatmenetemet, amire egy szemforgatással válaszolok. 
- Dave, kérlek. Ne most - könyörgök és visszafordulok a drótkerítéshez. 
- Saiorse, beszélnünk kell - erősködik tovább, mire lepisszegem. - Kérlek, figyelj...
- Ez most nagyon fontos és nem tűr halasztást... 
- Ahogyan ez se! - vágunk bele egymás szavaiba. 
- Semmi se lehet ennél fontosabb - közlöm vele hűvösen. 
- Nem? - lép egyet közelebb. - Még mi sem? 
- Már nincs olyan, hogy "mi", csak" te" meg "én", világos? 
- Mindig lesz olyan, hogy mi, nem érted? - ragadja meg a kezemet és erősen belenéz a szemembe. 
- Mit csinálsz? Vedd le rólam a kezed! - sziszegem, de Dave-et ez nem érdekli, gyorsan közeledik, majd az akaratom ellenére megcsókol. Ellököm magamtól és pár lépést hátrálok tőle - David! Elég volt, érted? - kiáltok rá. - Légy szíves és menj el innen! 
 - És ha nem? - kötözködik tovább, újra közelebb lépve hozzám. 
- Nincs köztünk semmi és már soha nem is lesz, nem érted?! Mit nem lehet ezen felfogni? - kiabálok, miközben a félelemtől remegve megyek egyre hátrébb. 
- Szeretlek Saiorse, fogd már föl! - emeli fel ő is a hangját. 
- És ha azt mondom, hogy nem érdekel? Mit fogsz csinálni? - tárom szét a karomat. Dave-nek elsötétül a szeme, s ugyanabban a pillanatban mozgolódást látok a szemem sarkából. Odakapom a fejemet és a közeledő alakban felismerem Danielt. 
- Valami gond van? - áll be a hátam mögé. Annyira intenzíven érzem azt a fenyegetést, ami Dave felé árad belőle... 
- Látom, Saiorse, hogy megtaláltad a saját társaságodat. Gratulálok - mondja lenézően, majd hátat fordít és elmegy. 
Kezem-lábam remeg és őszintén szólva azt hittem, hogy meg is fog ütni. Megkönnyebbülten ereszkedek le a fűre, megfeledkezve Daniel jelenlétéről. 
- Jól vagy? - érzem a levegő mozgását, ahogy letérdel mellém. 
- Persze. Minden a legnagyobb rendben - mondom kimérten, hogy megértse: menjen a saját dolgára, mielőtt valami sértőt mondana. 
 - Rendben - úgy látszik, fogta az adást, mivel felkel mellőlem és hallom távolodni a lépteit. 
Már nem bírom tovább, arcomat a kezembe temetve kezdek el zokogni az almafa alatt, remélve, hogy senki se fog felfedezni. Fáj, hogy megbántottam Dave-et, fáj a tehetetlenség, amit anyával kapcsolatban érzek, fáj, hogy a régi életem romokban hever... Most minden fáj.
Egyszer csak a semmiből ráereszkedik egy kéz a vállamra. 
 - Azt hiszem, hogy még sincs minden a legnagyobb rendben - hallom Daniel együttérző hangját, miközben az oldalához húz. Még tiltakozni sincs erőm, csak hagyom, hogy a karjaiban vigasztaljon meg. Az eső utáni erdőnek, a tavasszal engedő földnek és a szalmának az illatát hordozza magában összekeveredve, ami nyugtatólag hat rám, így hamarosan csillapodni kezd a sírásom. 
- Nagyon szégyenlem magam - suttogom mosolyogva, szipogva. - Nem tudom, hogy mi üthetett belém. 
- Valószínűleg sokat jelentett neked ez a fiú. Meglátszott, ahogyan viselkedtek egymással és ezért teljes mértékben megértem, hogy mi játszódik le a fejedben. 
Nocsak. Ha a bunkó, modortalan felszínt megkapargatjuk egy kicsikét, találunk egy kedvesebb fiút..? 
- De csak jelentett. Sose hittem volna, hogy ilyen erőszakos is tud lenni... - mondom még mindig megsemmisülve, majd újra erőt vesz rajtam a sírás. 
- Cssss, vége. Nem fog újra megtörténni - simít végig a hajamon és érzem, ahogyan egy puszit nyom a fejemre.