21. rész

Köszönöm a 6000 oldalmegjelenítést, nem semmit vagytok! *o* <3

- Na, jól van – csapom össze halkan a kezeimet a már egy kicsit tisztább konyhában.
A falkával megpróbáltuk kitakarítani a házat; a szekrényeket mind felállítottuk, bár volt egy-két olyan darab, amiből nem maradt meg az ajtó, mert gyönyörűen letört róla, de még tökéletes hasznát tudjuk venni. A törött tányérok összes darabja már a kint kinevezett „szemétlerakó helyre” került, s csak reménykedni tudunk abban, hogy semelyikünk se olyan idióta, hogy esetleg belelép a szilánkokba, mint amilyen ügyetlen Isaac volt. Ő ugyanis amikor át akart ugrani az ablakon, hogy bejussunk a házba, a kitört ablaküvegről rugaszkodott el és muszáj volt Vickynek kiszedegetni az üveget a mancsából, mielőtt begyógyult neki. Ian mindeközben nem igazán törődött az ablakkal, hanem az ajtó zárát hatástalanította egy kecsesnek nem éppen mondható mozdulattal, ami egyből ki is nyílt neki. Nate természetesen nem fáradozott már utána az ablakon át bejövetellel, inkább követte Iant az ajtón át. A port úgy ahogy felsöprögettük, hogy ha valamelyikünk esetleg mezítláb kottyan járni egyet a lakásban, ne ragadjon utána portól a talpa. Az összetört dísztárgyakat szintén kidobtuk, majd a kanapét állítottuk vissza a helyére, ami a nagy ég- és földzengés közepette kicsit arrébb költözött felszentelt helyéről. A többiek most éppen azon ülnek, amíg én a konyhában nézek valami ehető dolog után. Az étkezőasztalon most rengeteg gyümölcs várja, hogy megegyék őket, zacskós levesek virítanak színesen, néhány üdítő és szénsavmentes víz is előkerült, bár ez még nem lesz elég. Daniel eléggé feszült mind Ian és az én közelemben is, ezért inkább Vickyvel dugják össze a fejüket és sutyorognak szüntelenül. Megpróbálhatnám kihallgatni őket, de az nem lenne igazságos… Vagyis ezt a napot még meghagyom mindenkinek, hogy pletykálja ki magát rólam és a családomról. Majd a következő nap nem lesz ilyen egyszerű nekik, hogy megtárgyalják ezeket a dolgokat.
- Nos – mondom már kicsit hangosabban és kilépek a konyhából, hogy mindenki lásson. – Sajnos kevés ággyal tudok szolgálni, szóval lesz, aki vagy farkasként fog aludni, vagy muszáj lesz kimennünk a többi porig rombolt házba és szereznünk párat, amihez nem fűlik igazán a fogam, de megcsinálom. Van ez a kanapé, talán ketten elfértek rajta. Ráadásul kihúzhatós, szóval ott is van egy hely. Szóval három… - motyogom magamnak halkabban, majd újra rendes hangerővel folytatom. – Anyuék régi szobájában is van egy ágy, ami szintén kétszemélyes és nálam is van egy kétszemélyes ágy. Ian, neked muszáj lesz valahonnét ágyat kerítenünk – bólintok felé, majd végignézek a színes társaságon. Isaac haja tényleg aranyként csillog a napsütésben, tengerkék szeme kíváncsian vizsgálgatja végig a házat a gerendáktól kezdve a hiányos lépcsőig. Emlékszem, ahogyan Vicky és Daniel mesélnek róla és azt mondják, hogy egy évvel idősebb, mint én, szóval ezt behatárolva úgy körülbelül tizenöt éves lehet – amíg én tizennégy vagyok és hamarosan tizennyolcnak fogok kinézni. Ezt hívják a sors fintorának… Isaac elég nagy termetű farkasnak is, így emberként pedig magassága tényleg vetekszik Danielével, ám arca még kisfiúsan kerek. Sam világosbarna göndör haja most kicsit véres a találkozás miatt az üvegszilánkokkal, de nem igazán ront az összképen. Hínár zöld szeme beleolvad a kinti környezetbe, olyan vadnak tűnik és sehogy se illik ide be a házba. A hármas ikrek tényleg piszok jól néznek ki, állapítom meg magamban és adok igazat Vickynek, de rájöttem, hogy a vérfarkas fiúk talán mind ilyenek. A sok világos hajszíntől és szemtől Vicky és Chris kicsit eltérnek. Chrisnek éjfekete tincsei rakoncátlanul hullnak bele szüntelenül szintén fekete szemeibe, ahogyan egyenesen ülve próbálja mindig oldalt tartani őket. Mérhetetlenül nagyképűnek és távolságtartónak látszik, de a sárm – természetesen – nála se marad el. Éles arcvonásaival komoly és érett fiúnak látszik, akit úgy húszévesnek saccolok. Jack magabiztosan terpeszkedik el rengeteg helyet foglalva az ülőalkalmatosságon, talán ez az, ami miatt nem tudjuk összekeverni őt a testvéreivel. Fokozottan fejlett önbizalommal rendelkezik, simán el tudnám őt képzelni egy motorral száguldozni. Bőrkabátja is dob rajta egy lapáttal, s így körülbelül ő néz ki az első számú rosszfiúnak. És ezeknek a farkasoknak én vagyok a vezére, egy tizennégy éves kislány. Egy tizennégy éves Ragadozó lány, emlékeztetem magamat, s ezzel visszaszerzem az előbb elpárolgott magabiztosságomat.
- Sajnos a harccal kapcsolatban nem tudok segíteni – csóválom a fejemet, majd rámutatok Vickyre. – Vicky viszont valószínűleg mindent tud, ahogy ti is – nézek végig rajtuk, mire egyik-másik farkas bólint, de Isaac csak fintorogva rázza a fejét, ahogyan Nate sem látszik túl biztosnak ebben az ügyben. – Nagyon örülnék, ha valaki megtanítana harcolni, mert teljesen kezdő vagyok, a nulláról kell kezdenem mindent. Szóval, akinek van elég türelme és ereje… - elhallgatok, amikor Daniel lazán felemeli a kezét és bólint, hogy elvállal. Megköszörülöm a torkomat, hiszen emlékszek a pillantására, amikor megérkezett a házhoz. – Köszönöm. Válasszátok ki a helyeteket, nézzetek körbe, ismerkedjetek a hellyel – intek körbe, s határozott léptekkel masírozok fel a szobámba. A hiányzó fokokat ügyesen átugrom, majd a még mindig dőlt cipős szekrénybe belerúgva oldalazok be a szobámba, hogy a vetetlen ágyamra dobjam le magamat. Fáradtan veszem le az ablakpárkányból a mobilomat, ami valószínűleg már napok óta lemerülve van ott úgy, mint egy darab elhajított fadarab. Nagy meglepetésemre viszont amikor fel próbálom oldani, felvilágít Seth képe és még az időt is pontosan mutatja. Már csak a feléig van feltöltve, de az éppen elég, hogy lássam a tömérdek nem fogadott hívásokat, amit kaptam. Feltornázom magamat törökülésbe és végiggörgetek a neveken. Apu tizenhétszer hívott, amíg anyu csak egyszer – fogadni mernék rá, hogy rájött, itthon hagytam. Nicole neve élesen kiválik a többi közül, mire hátratúrom a hajamat. Soha többé nem fogom őt látni.
Három kis koppanás vonja magára a figyelmemet és meglátom Danielt az ajtóban állni.
- Az első dolgunk az lesz, hogy kiélesítjük a reflexeimet, igazam van? – mosolyodok el szelíden. – Nem muszáj itt lenned.
- De én itt akarok lenni – dől neki az ajtófélfának, viszont amikor meglátja az oldalán heverő szekrényt, gondol egyet és úgy állítja fel, mintha meg se érezné a súlyát. – Bármilyen hihetetlenül is hangzik – sétál ide hozzám és ül le velem szemben. Nagyon óvatosan ereszkedik le az ágyra, majd hezitálva fogja meg a telefont szorongató kezeimet. Ez annyira danieles, mosolyodok el a gesztuson.
- Igen, tényleg annak hangzik – vallom be, majd hideg kezemmel megszorítom az övét. Kellemes meleget áraszt, kedvem lenne hozzá bújni és addig élvezni a helyzetet, ameddig csak tudom.
- Figyelj, ez így nagyon érdekes egy szituáció. Bele kell szoknom. Ennyi az egész, csak a türelmedet kérem – dörzsölgeti meg nagyujjával a kézfejemet kis köröket leírva vele. Mosolyogva, a szempillái alól néz fel rám. – Meg tudnád ezt tenni értem? Csak egy kis türelmet szeretnék kérni.
- Nem kell ennyire könyörögni – nevetek fel, majd Seth tűnik fel az ajtóban, kis morgásszerű hangot hallatva.
- Nem bír a kutyád – bök a fejével Daniel az ír farkaskutya felé, aki egy hangosat vakkant, majd sértődötten fordít nekünk hátat és ballag le feltehetően a többi vérfarkas közé.
- Pedig Dave-et bírta. Egyszerűen rossz ízlése van – vonok vállat.
- Lehet, hogy neked van az – veti fel szemtelenül vigyorogva, majd egy hirtelen nekimozdulással megcsiklandozza az oldalamat. Nevetve vágódok hátra.
- E… Elég volt! – mondom teli szájjal kacagva és érzem, ahogyan egy meleg könnycsepp fut végig az arcomon. Ritka alkalom, amikor nem szomorúság, gyász miatt sírok, fut át a gondolat az agyamon, majd el is hagy, mikor újra megérzem Daniel ujjait az oldalamon. Kis idő után abbahagyja és kinyitom a szememet. Két kezével mellettem támaszkodik, arca egészen közel van az enyémhez.
- Még nem tudom megszokni, hogy ennyire lenőttél. Már most idősebbnek nézel ki, mint én vagyok – fut végig ő is az arcéleimen, majd feltápászkodik és leül mellém az egyik tincsemmel játszva. Oldalra fordulok, kezemmel megtámasztom a fejemet és úgy nézek rá. – Így nem igazán tudod majd kijárni a nyolcadik osztályt, viszont tudok egy roppant jó vérfarkas tanárt, aki talán kezelésbe tudna venni téged, hogy elvégezd az általános, sőt, hogy elkezdjed a középiskolás tanulmányokat is. Persze a vérfarkastörivel az élen – vigyorodik el gonoszkásan, mire taszítok egyet rajta és én is felülök.
- Már most megmondom, hogy rettenetes leszek. Utálom a történelmet, minden egyes mozzanatát – támasztom rá a könyökömet a térdemre, majd Daniel szeme felcsillan, miközben elmosolyodik.
- Szerintem meg ezt a fajta történelmet szeretni fogod. A Doewardok évezredekig nyúlnak vissza, tulajdonképpen ez a família az egyik fajtatiszta család. És mivel kiderült, hogy az anyukád igazából Mary Sue, talán megvan rá az esély, hogy te sem keverék vagy, hanem ugyanolyan fajtatiszta, mint Ian. – magyarázza.
- Ian, akivel megpróbálsz megbarátkozni, igazam van? – állok fel, majd Daniel felé nyújtom a kezemet, hogy felsegítsem.
- Egy próbát megérhet. Most pedig – kap fel a karjaiba, mire meglepetten sikkantok egyet. – elkezdjük a kiképzésedet.
- Most rögtön? – húzom a számat, mivel még jobban örülnék, ha kettesben lehetnénk egy kicsit.
- Úgy, ahogy mondod – hajol felém, majd ajkával gyengéden megérinti az enyémet. – Még mindig nem tudom megszokni, hogy most én látszok a fiatalabbnak.
- Már pedig éppen itt az ideje, öcskös – cukkolom, majd nevetve figyelem, ahogyan grimaszol a megszólításon.
- Megnézem, hogy öcskösnek fogsz-e szólítani az edzések után – indul el lefelé a lépcsőn.
- Ne fenyegetőzz, Daniel Jonathan Bredford. Meg fogsz lepődni.

20. rész

Egyszerre fényekre leszek figyelmes és álmosan ülök fel a saját ágyamban. Körbenézve azonban azonnal megcsap, hogy olyan furcsa valami… Az egész szobát megvilágítja valami érdekes, narancssárgás fény, de ezen kívül még rend is van. A szekrényem is fel lett állítva, pedig nem én voltam. Álmosan, ásítva botladozok ki az ágyamból, hogy megnézzem, mi folyik kint, de a látványra elborzadok.

Bár az aszfalton sincs ott az az istentelen mély szakadék, házak állnak, de lángnyelvek nyalogatják az oldalukat, egyre közelebb terjeszkedve hozzánk. Mintha újra benépesült volna a falu, mindenki az utcákon rohangál és ordibál. Hirtelen egy ismerős alak ugrik ki az egyik égő házból.
- Nicole! – sikoltom és kitörök a szobámból a folyosóra. Természetfeletti gyorsasággal jutok ki a házból és kezdek el mezítláb rohanni a nedves füvön át legjobb barátnőm felé a nevét sikoltozva. – NICOLE!
Aztán megtorpanok azzal, hogy nekifutok egy óriási, láthatatlan falnak, ami elválaszt engem a tűztől és az ottani káosztól. Egy pillanatra csak állok és bámulom az eseményeket, azonban hamar felocsúdok és újra ordibálni kezdek, küzdve az ellen a láthatatlan erő ellen, ami visszatart.
- Nicole!! – sikítom hangosabban kétségbeesésemben és a falat verem az ökleimmel, amíg azok a nagy erőtől véresek nem lesznek, ami felkenődve a láthatatlan akadályra úgy néznek ki, mintha a levegőben lebegnének. – Az istenért már! Nicole! – látom, hogy a lángra gyúlt barátnőm kínok közt vergődik a földön, majd egyszer csak abbahagyja és élettelenül fekszik az aszfalton. – Ne, kérlek, ne… - zokogva borulok le a fűbe és dőlök neki a jegesen hideg, átlátszó falnak. Behunyom a szememet, de még úgy is látom hosszú, kócos barna haját kiterülve a földön, valami rettenetes égett bűzt érzek, ami fojtogatja az orromat és még több könnyet csikar ki a szememből. Az élettelen, macska zöld szempár élettelenül és üvegesen bámul rám.
Sikoltozásra riadok fel, mire rájövök, hogy én vagyok az. Zokogva, hangos szavakkal csitítgatom magamat, miközben a takarómat ölelgetem és a szememet meresztgetem, hol lehetek. Hamarosan emlékfoszlányok érnek el az agyamig és rájövök, hogy hazajöttem és valószínűleg a nagy sokktól, ami ért, elaludtam. De mi volt az a sokk?
- Csak álom volt, Saiorse, egy rossz álom… - folynak le a könnyeim akadályok nélkül, de mikor újra kitisztul a fejem és kissé csillapodik a sírásom, eszembe jut, hogy Nicole tényleg meghalt, és ki tudja, hogy miféle kínok közt… Újra látom az álmomban feltűnő üveges szempárt, majd felerősödik a sírásom, s ezzel újra álomba ringatom magam.

Már javában benne járhatunk a délutánban, mire újra felébredek. Kicsit kótyagos vagyok még a tegnap történtek miatt, nagyon hamar és egyszerre jöttek rám.  Belül egy részem ürességet érez, míg a másik a harc után kiált és azt mondogatja, hogy nem adhatom fel. Vagyis tulajdonképpen feladhatom, de mindenki tudja, hogy nem fogom.
Kikászálódok az ágyból és átballagok a fürdőszobába, hogy előhalássza a fésűmet. Álmosan ugrok át a még mindig az útban heverő szekrényen és belököm az ajtót, majd mikor felpillantok a tükörképemre, a lábam nem visz tovább a küszöbről. Odasietek, hogy mindkét kezemmel meg tudjak kapaszkodni a szekrény peremében és közelről vizsgálgatom döbbent arcomat.
- Ezt nem hiszem el… - képedek el, s tátott szájjal suhanok végig megváltozott arcvonásaimon.
Tegnap idősebbnek éreztem magamat, mint a valódi korom, de ma idősebbnek is nézek ki, legalább kettő-három évvel. Az arcom kicsit soványabb lett, nem olyan kerek, mint pár nappal ezelőtt, a szeplőim jóval világosabbak lettek. Így a tükör előtt állva veszem csak észre, hogy a szépen kidolgozott fakeret is közelebb került a fejemhez. Az arcom a kosztól eltekintve tiszta, pattanásmentes, a szemem mintha fényesebben ragyogna. Vékonyabb is lettem és már jobban ki lehet venni az alakomat; nőiesedtem. Leszorítom a szememet, suttogva elszámolok tízig, de még mindig az idősebb, jóval sötétebb vörös hajú tükörképem bámul rám vissza. Úgy tátogok, mint egy hal, próbálom felfogni a hirtelen jött nagy változást, de csak elég nehezen tudom magamban felcserélni a magamról alkotott képet az idősebb Saiorsére.
Szó nélkül fordítok hátat a tükörnek, kocogok ki a fürdőszobából, le a földszintre, hogy azután az udvaron elkiáltsam magamat. Érzem, ahogyan a hajam a derekamat veri és csak úgy mellékesen megjegyzem gondolatban, hogy le kell vágatnom, mert ha nem, akkor a harcban a hajamnál ráncigálva fognak földre vinni. Bár tulajdonképpen ez lehetetlen, mivel nem hinném, hogy ember alakban küzdenék, ha sor kerülne erre. Csak úgy, mint az álmomban, most is mezítláb jövök ki és hunyorgok az erdő felé, hátha meglátok valamit – vagy valakit. Seth mögülem mellém lép és ő is követi a példámat. Érzem a lábam mellett teste melegét és sejtem, mekkora figyelemmel pásztázhatja ő is a vidéket.
- Ian! – üvöltöm teli torokból és meglepetten tapasztalom, hogy még a hangom is mélyebb lett.
Csend. Újból elkiáltom magamat, de mikor megint nem kapok választ, bosszúsan sprintelek be az erdőbe, a botok és levelet szúrják a talpamat, de ettől még nem tántorít el semmi, hogy a lehető leggyorsabban keressem őt meg. És megérzem…
Fékezek, s kocogva teszem meg azt a pár métert, ami még maradt a tisztásig, ahol először láttam Morsot. Most egy rövid hajú, közel tizennyolc éves lány áll magabiztosan velem szemben ott, ahol először találkoztunk, ám most jég kék szemeit villogtatja rám. Idegesen jövök rá, hogy sehol se éreztem arra utaló szagot, hogy itt lenne valaki.
- A Főfalka mondta, hogy hamarosan itt foglak találni és várjak, de nem hittem volna, hogy igazuk lehet – mosolyodik el nyájasan, mire ökölbe szorítom a kezemet.
- Hol van? – kérdezem indulatosan, meglepettségemet és ámulatomat elrejtem. – Hol van Mors?
- Ó, szívem, ne aggódj, biztonságban van – vigyorodik el Alleah. – Évekig vigyázott rám, nem hagytam Hughnak, hogy megölesse. Majd ha eljön az idő, én fogok végezni vele, de az még nem most lesz – vizsgálgatja kibuggyanó karmait, s most látom, hogy a fiúsan rövid hajú Alleah mennyire megváltozott. Sokkal nőiesebb lett, mióta utoljára találkoztunk, de nem csoda. Ragadozó folyamat lehet a kinézet öregedése. Egy meglehetősen szoros, vörös ujjatlan topot visel, hozzá a testén egy kínosan feszülő rövid farmer rövidnadrágot. Kicsit bizonytalanul, de mérgesen toporogva bámulok a lány idősebb kiadására.
- Hol van? – szajkózom kitartóan, mire felnevet; hangja mint egy csengettyűé, idegesítően tökéletes. Csokoládébarna szeme szinte szikrákat hány, olyan élénkséggel vizslat végig szemeivel.
- Biztonságban. De te nem – lép közelebb hozzám és bök a mellkasomra. Sziszegve fújom ki a levegőt, nyugtatva magamat, nehogy nekiugorjak.
- Ha bármi baja esik és ha megtudom, hogy… - csuklik el a hangom, mire Alleah magabiztosan fordít nekem hátat, mintha nem félne attól, hogy bármi kárt tudnék benne tenni.
- Akkor mit fogsz csinálni? Rohansz anyucihoz és Ian bácsihoz? Ha tudnád, hol vannak, igaz? A falkáddal se tudsz mit kezdeni, gondolom. De nyugodj meg, édes. Két kerek hónapod van a háború kezdetéig – vesz bele a fák közé, majd hallom, ahogyan farkassá alakulva elfut.
Megkövülve nézek utána.
Két hónap. Két hónapom van arra, hogy a semmiből tanuljak meg harcolni, hogy összeszedjem a falkát és kezdjek valamit ezzel az egész, teljesen irracionális helyzettel. Gyorsan hátat fordítok az ismerős helynek és rohanok vissza a házhoz. Seth valamerre eltűnt út közben; rettenetesen furán viselkedik azóta, mióta visszajöttem. Mikor már csak pár méter választ el az udvarunktól, meglátom az őszes-vöröses fejet, amit már az erdőben is kerestem.
- Ian – bukok ki a bokrok közül, vérző karokkal és lábakkal rohanok oda hozzá és ölelem őt meg.
- Saiorse – lepődik meg, majd óvatosan ő is átkarol. – Mi zaklatott fel ennyire?
- Beszélnünk kell. A falkával is, de nem tudom, hogyan hívjam őket ide… - feszengek, mikor belenézek ismerős szemeibe.
- Egyszerűen üvölts, ahogyan farkas alakban tennéd. Hidd el – enged el és hátrál egy lépést. Kételkedve nézek rá, majd hanyagul megvonom a vállamat és ösztönből cselekszek.
Végigborsózik a háta, miközben hallgatom a farkasokhoz hasonló üvöltésemet, ám ebben van valami különösen misztikus dolog, amit nem tudok hová tenni. Hamarosan – elég közelről – egy egész csapat farkas kórusa hallatszik nem messze tőlünk, s ha jobban hallgatózok, sok mancs dobogását hallani, ahogyan becsapódnak a földre. Futnak, ráadásul olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. A vonítások közül felismerem Vicky magabiztos hangját, és érzem, hogy ő vezeti a falkát hozzánk. Ian küld felém egy bíztató mosolyt, mire én is megejtek egyet hálám jeléül. Mikor visszafordulok, hét farkas bául vissza rám, az utasításaimat várva.
- Menjünk be a házba – intek kissé zavartan a fából készült épület felé. – De legyetek óvatosak, az ablakon át fogunk bemenni. Nem szeretném ezt az egészet azzal kezdeni, hogy valamelyikőtök oldalából szedegetem ki az üvegszilánkokat. Nem lenne egy jó kezdet – majd kissé magabiztosabban futok neki az ablaknak és érek földet a lakásban.
A felkészülés megkezdődik.