Fáradtan, térdemet felhúzva ülök a kellemesen magas, selymes fűben és a házakból szálldogáló port bámulom. Nem csak a falu, úgy érzem, hogy az életem is romokba dőlt és nem tudom, hogy képes leszek-e felépíteni újra az alapoktól. A szél a hegy aljáról cirógatja meg az arcomat, hideg fuvallatokat hozva maga után. Dideregve karolom át a lábaimat, az államat a térdemre helyezem és szorosan lehunyom a szemem, mire egy árva, sós könnycsepp gördül ki a szemem sarkából. Érzem, ahogyan a napokon át hordott ruháimról ráesnek a sárdarabkák a lábaimra.
A hátam mögött hallom, ahogyan a fű suhogva lapul le valaki súlyos léptei alatt, majd lassan halk lélegzete is elér a fülemhez. Kővé dermedek, próbálok hátralesni, de hiába, nem olyan nagy a látóterem, hogy azonosítani tudjam az illetőt. A szél pont szemben fúj nekem, így hallottam meg sokkal előbb, mint éreztem volna. Zavar a szag hiánya, így aztán egy hirtelen mozdulattal pattanok fel és pördülök meg a tengelyem körül, göndör hajam tincsekként ugrál a vállaimra. Mélyen, torokból morogva bámulok arra a valakire, miközben a kezemen átalakult karmaimat mutogatom és a szemeimet villogtatom.
- Hé... - tartja fel a kezét a szél borzolta hajú Daniel. Szemében gyanú és bizalmatlanság villan fel egy pillanatra undorral és félelemmel vegyülve, de olyan gyorsan el is tűnik, mint amilyen hamar megjelent. Látom, kényszeríti magát, hogy ne fusson el.
Szó nélkül húzom vissza karmaimat és változtatom vissza zöldre a szememet. Egy pillanatig mozdulatlanul állok, bizonytalanul nézek végig Danielen, tekintetem megáll ökölbe szorított kezein, majd meg se szólalva fordulok vissza és telepedek le a földre újra. Sóhajtva bámulok el a hegyek felett a madarakat figyelve. Nekik egyszerű; könnyen tovaszállnak, ha akarnak, nem úgy, mint én, aki nem tud elfutni a gondjai elől. Ha meg is tenném, Daniel akkor is utolérne, a gondolatomban és valószínűleg gyakorlatilag is. Alig láthatóan felfelé görbítem a szám egyik sarkát.
Daniel végül elindul és elhelyezkedik kicsit messzebb tőlem törökülésben. Csak homályosan látom mozdulatait, képtelen vagyok megint a szemeibe nézni, nehogy ugyanazt lássam meg, mint az előbb. Hallom, ahogyan kicsit akadozik a lélegzete, hogy rávegye magát arra, hogy megszólaljon, de sehol se találja az elejét mondanivalójának.
- Saiorse, én... – kezdené el végre, de én kinyújtom felé a tenyeremet, hogy belé fojtsam a szót.
- Ne. Kérlek. Nem tudod elrejteni előlem, érzem rajtad és nincs szükségem a magyarázatodra. Ha csak így tudsz a közelemben lenni, hiába erőltetjük ezt az egészet, Daniel. Menj el, ha szeretnél, hidd el, nem foglak visszatartani - meredten bámulok a romos falumra, nehogy elbőgjem magamat előtte, azzal jócskán rontanék a helyzetemen és befolyásolnám a döntését. Kezemet lassan leengedem és a lábamat kezdem el dörzsölgetni, hogy a lehető legtöbb koszt le tudjam róla szedni.
- Dér... Ragadozó vagy - javítja ki magát, mire halványan, de láthatóan elmosolyodok. - Nem tudhattuk. Semelyikünk.
- Semelyikünk... - ismétlem utána még mindig egy gyenge mosollyal, majd tartva magamat ránézek. Bár könnybe lábadt a szemem, de nem hagyom kicsordulni őket, amik a lelkem patakjaként csordogálnának lefelé az arcomon, ha nem fognám őket vissza. Mindkét szemébe alaposan belenézek, hogy valahogyan ki tudjam következtetni, mi lesz a következő cselekedete. - Tudom, hogy nem bírod a... fajtámat - nyögöm ki nagy nehezen -, de imponáló, hogy legalább a nevünket már kimondod. Ezt értékelem - ő is elmosolyodik és végtelen békével, de egy kis távolságtartással is a szemembe néz. A mogyoróbarna szemek olyan ismerősek már a számomra... Mintha a sötétbarna talajon friss moha éledezne. Még egyszer, valószínűleg utoljára nézem meg ennyire alaposan.
- Szeretlek Saiorse, ezt te is jól tudod...
- Viszont most jön az a bizonyos „de”, igazam van? - vágok közbe gyorsan, mielőtt még tényleg eltörne a mécses. – Ha vége van, akkor vége van, nincs mit tenni - nem látom az arcát, mivel a szél belefújja kócos, gesztenyebarna haját. Emlékszem az első napra, amikor olyan mogorván meredt rám azon az ócska buszon és a táborba tartottunk. Nem hittem volna, hogy az a Daniel, akit ott abban a pillanatban megismertem egyszer itt fog ülni mellettem azt bizonygatva, hogy szeret engem.
- Nos, ha te így gondolod... - köszörüli meg a torkát, miközben kissé felvette a hivatalos stílust. Hogy én mennyire utálom ezt az egész hercehurcát! Hirtelen újra meglátom benne azt a fiút, aki a Macsfőnökkel beszélgetett egy-két hete. Mintha évtizedek teltek volna el az óta a nap óta.
- Nem én gondolom így, hanem látom rajtad, hogy így érzed és elfogadom. Ennyi - felfelé nézve a felhőkkel elkeveredő port vizsgálgatom, mivel tudom, ha felfelé nézünk, a könnyek nem tudnak utat törni az arcomhoz. Másrészt pedig fáj, ha Danielre nézek, hisz annyi minden eszembe jut róla... Az ég színe viszont arra a patakra emlékeztet, ahol néhány napja fordultunk meg. Akkor hallottam először az érzelmeit úgy, hogy egyenesen a szemembe mondta őket.
- Időre van szükségem - tápászkodik fel, majd fentről néz le rám. - Sajnálom.
- Én is - bólintok, mire követem a példáját és elindulok lefelé, hogy belevessem magam a tűlevelek sokaságába. Még utoljára nézek hátra, minden porcikáját alaposan belevésve az emlékezetembe és szinte látom magam előtt, ahogyan jellegzetesen hátratúrja az előre rakoncátlankodó haját. Hallom a hangját, ahogyan azt abban a lepukkant viskóban hallottam, amikor megbizonyosodtam a felől, hogy talán lehet köztünk valami. Lett is és most úgy látszik, hogy ez is úgy omlik össze, mint a faluban található legtöbb ház.
- Szólj, ha döntöttél. Megtalálsz - majd hátat fordítva neki begyalogolok a sötét erdőbe.
Hirtelen évekkel idősebbnek érzem magamat és mintha eltiport volna egy úthenger. Eddig se tartottam magamat gyerekesnek, de azok az idők végleg eltűntek, csak úgy, mint az anyukám, aki valószínűleg tényleg Mary Sue. Egy kis faházban élek a mit tudom én hány éves rokonommal az erdő közepén, a legtöbb ember, aki valaha közel volt hozzám, meghalt egy természeti katasztrófában, az otthonom valószínűleg ugyanúgy szét van rombolva, mint a többi ismerős épület és a falkámmal se tudok mit kezdeni. Seth valószínűleg elmenekült a nagy csetepatétól, amit a falu romba dőlése okozott. Anyu valószínűleg át akarja majd venni a falka vezetését, amit én viszont nem fogok engedi; Nicole emlékéért és magamért, hogy továbbra is elhiggyem magamról, erős vagyok. Súlyos léptekkel trappolok le a hegyről megcélozva a házunkat, hogy átvehessem a több napi izzadtságtól bűzlő ruháimat és kitisztítsam a fejemet. Jelenleg elég gondom van és az apukám óta megfogadtam, hogy fiú után nem fogok több mint három napot keseregni. Dave-nél megszegtem ezt a magamnak állított szabályt, de most nem lesz könyörület. Sose lesz már minden olyan, mint régen, ez világos számomra. Nincsen több Sai Doeward, az a kislány, aki eleve nem volt hasonló a többi korabeli gyerekhez, most már csak Saiorse Doeward van, a harcoló alfanőstény – mivelhogy a Főfalkával is harcban állunk most már. Nincsenek jó kilátásaink, csak reménykedhetünk abban, hogy életben maradunk és tudunk valahogyan élni. Bár a falkám tud harcolni, én egyáltalán nem, márpedig az ellenség első célpontja én leszek. A halálom után is küzdeni fognak a farkasaim, de akkor már hiába, nem én leszek az alfa, hanem az, aki megölt engem. Igen, tényleg csekély esélyünk van, de az is valami, nemde?
A gondolataimba merülve, szinte üresen érek ki az erdő szélére és meglepetten tapasztalom, hogy a házunk teljes pompájában áll és virul. Ez egy kis bizalommal tölti fel elkeseredett szívemet és futva indulok a bejárat felé.
- Seth! – ordítom el magamat, mire a ház mögül az egész testében reszkető kutyusom rohan ki lélekszakadva, hogy végre üdvözölhessen. Nevetve guggolok le és engedem neki, hogy a hátamra döntsön és végignyalja az arcomat. – Jól van, jól van, elég – törlöm le kacagva az arcomról a kutyanyálat és Sethet ellökve feltápászkodok. Úgy csóválja a farkát, hogy hamarosan az egész kutya fel fog szállni a nagy örömtől. – Rendben – vakarom meg az álla alatt és elindulok az ajtóhoz. Seth közben ide-oda ugrabugrál körülöttem, nem egyszer kerülöm ki, nehogy rálépjek a mancsára. – Nyughass! – szólok rá kicsit erősebben, majd megpróbálom kinyitni az ajtót. Mikor nem sikerül, felemelem a lábtörlőt a kulcsot keresve. Nem találom, így hát egy vállrándítással felkapok egy fát a nagy farakásból és betöröm vele az ablakot. Nem hinném, hogy vissza fogunk ide költözni, szóval nem kapok érte semmit és őszintén szólva meg kell mondjam, hogy élveztem a betörését. Kitisztítom az ablakkeretet az üvegszilánkoktól, majd visszahajítom a rönköt a helyére. Felmászok az ablakpárkányra, bemászok a házba és egy kecses ugrással leérkezek a földre. A szekrények fel vannak dőlve, a konyhában minden tányér törötten hever a földön, a sötét falépcsőből is hiányoznak fokok. Látszik, hogy mekkora erejű földrengés lehetett itt. Megállíthatatlanul kerülöm ki a szekrényeket, ugrok át rajtuk és futok fel az emeletre. Ahogy felérek a folyosóra, egyből át kell ugranom a cipős szekrényt.
A szobámba is elért a pusztítás, bár nem volt olyan vészes. A ruhásszekrény szintén a földön van – és persze, hogy ajtókkal lefelé -, de ezen kívül szinte minden sértetlennek tűnik. Összes erőmet beleadom, hogy átfordítsam a bútort, s végül nagy nyögésekkel és pár horzsolással sikerül is. Nevetek egyet dicséretül és jóleső mosollyal veszem végre le tiszta kosz és bűz felsőmet és kikaparok egy másik fekete rövidujjast a szekrényből. Hamar magamra kapom és keresek egy másik fekete rövidgatyát is, majd mikor már átvedlettem a ruháimat, egy hirtelen ötlettől felkapom a sarokba hajított sötétbarna bőr hátizsákomat és belehelyezem Bree DeSpain regényét, ami a mai napig az ablakpárkányomon figyel, a keretet, amiben megboldogult kutyusom van, összetöröm, majd a képet belehajtogatom a zsebembe. Bólintok egyet és újra végignézek a szobámon. Ideje, hogy a falka tudjon lakni is valahol, s mivel ez a ház már úgy látszik elvesztette a tulaját, ideje nekem átvennem. Családi vállalkozás, vetődik fel bennem a gondolat és felhorkantok. „Két alfanőstény egy házban”, jut eszembe, amit Ian mondott. Hát, most már csak egy alfanőstényé; az enyém.
