- Összetéveszted őt valakivel – olyan magabiztosan mondom, hogy még én is
könnyedén elhiszem és bámulok rá, miközben el próbálom képzelni az én anyukámat
Mary Sue helyében; lehetetlen dolognak tűnik éppen az én törékeny anyukámat
hinni a legendás ragadozó-alfanősténynek, s mégis, úgy látszik, Ian tud
valamit. Vagy éppen nincs tisztában a dolgokkal... Nos, én inkább a második
verzióra fogadok. - Anyu nem lehet ő, egyetlenegyszer se láttam semmi
különlegesek körülötte; Ian, hiszen az én anyukám egy egyszerű ember! – Ian
felsóhajt, mint aki egy négy évesnek akarná elmagyarázni, miért nem ehet több
csokit, majd megragadja mindkét vállamat és szembefordít magával. Kelletlenül
nézek ugyanolyan zöld színű szemekbe; ha az ember csak a színét látná, azt
hinné, hogy a saját szemembe nézek.
- Mary idősebb, mint valamennyien összesen - csóválja a fejét, mire az egyik
vöröses-őszes tincs menekülőre fogja és lekonyul a másik irányba. - Nem lehet
leleplezni őt, vagy csak nagyon nehezen, és még hogy egy ilyenfajta kis kezdő,
mint te, sikerülne-e? Még ha az orrod előtt változna is át, akkor se tudnád,
hogy mi is folyik éppen! Még én is nehezen találom meg - hitetlenkedik. - Csak
te vagy rá képes, mert téged enged a közelébe. Viszont most miattad bárki
megtalálhatja. - világosít fel. - Valószínűleg már a házat is elhagyta – volt
valami érdekes hangzás a hangjában, mintha nem akarná, hogy megtudjak valami
igazán fontosat. Azt hiszem, már képzelődök.
Kételkedve nézek Ianre, pedig nemcsak benne, hanem magamban is kételkedek, s
mindabban, amit anyu egykor csinált és mondott; semmi természetfelettinek ható
dologra nem emlékszem, ami alátámaszthatná azt a tényt, hogy valóban ő lenne...
Ian látja rajtam a nagy tépelődést és egy újabb nagy sóhajjal elindul abba az
irányba, amerre az előbb elindultam
- Gyere, megmutatom. A drága Marynknek a hűlt helyét fogjuk találni, talán
annyira, hogy még a szagát se fogjuk érezni, főleg úgy, hogy ez egy régi Ragadozó
trükk. Teljesen feleslegesen állítunk be egy üres házba, csakis miattad,
kisasszony.
- De ha még ott lesz és pont a te szagod fogja elriasztani, akkor vörös színt
fogok az életedbe vinni – indulatosan morogva célzok a találkozásunkkor mondott
szavakra, mire mellészegeződök.
- Drága ük-ükunokám rendesen elvégezte a dolgát. Szegény Mary - kuncog, majd
lendületes léptekkel indul útra az erdőbe. - Két alfanőstény egy fedél
alatt...! Kíváncsi lennék, milyen egy nap abban a házban. Rettenetes lehet
minden nap attól rettegnie szegény nevelőapukádnak, hogy mikor léptek rá egymás
taposóaknáira.
Erre kicsit megenyhülök és én is elmosolyodok.
- És arra úgy látszik nem is gondoltál, hogy engem sajnálj? Nagy hiba - bököm
oldalba.
- Ó, dehogynem! Csak még nem mondtam ki - vigyorodik el, halvány ráncai
szétfutnak a szája két szélétől, majd behunyt szemmel beleszagol a levegőbe.
- Én is érzem... – fintorogva csóválom a fejemet, majd egy hangos kilélegzéssel
fejezem be reakciómat. A rendkívül összezavart és dühös Daniel járt erre
nemrégiben. – Kicsit zabos, de meg fog nyugodni. Vagyis… Hát, reménykedek benne
– javítom ki magamat, mire Ian lendületesen átugrik egy kidőlt fenyőn, majd
újra visszalép annak keskeny, mohával borított törzsére és végigegyensúlyozik a
halott fán. A végén kecsesen ugrik le a barna tűlevelekkel borított talajra és
úgy folytatja az útját, mintha a világ legtermészetesebb dolgát csinálta volna
most az előbb.
- Hány éves is vagy voltaképpen? – ejtek el csukott szájjal egy kis
nevetésfoszlányt.
- Örökké élni nem nagy biznisz – gyorsítja fel a lépteit a lejtőn, úgyhogy
nekem még gyorsabban kellett haladnom, nehogy lehagyjon. – Egyik háború a másik
után nem igazán kellemes, mit ne mondjak.
- Elhiszem – téved tekintetem vissza a kósza hajtincsre. – Nem lenne könnyebb,
ha farkasként mennénk tovább? Egy csomó időt megspórolnánk – javasolom, mire
Ian elvigyorodik.
- Ha mindenképpen vérfürdőt szeretnél a drága kis falucskádban, nem ajánlom.
Változásban lévő Ragadozó vagy, ráadásul errefelé nem is egy él még! Drága
Morganünk gondoskodott erről, ne félj… - elharapta a mondatot, de én egy-két
lépéssel elé kerültem és megállásra kényszerítettem.
- Tessék? – kerekedik el a szemem. – Mi az, hogy… Többen vagytok? Nem csak
anyu, te és én?
- Nem éppen „vagyunk”. Nincs közünk egymáshoz, bár te eléggé az összeköttető
szerepben vagy. Sajnálom, édesem, de bizony nem te vagy itt az egyetlen
átalakulóban lévő Ragadozó és gondolom, vajmi keveset tudsz rólunk – magyarázza
türelmesen, ami miatt teljesen úgy érzem magamat, mintha újra a panelházban
lennék a nagyszüleimmel és éppen a papa tanítana a sakk felejthetetlen
tudására, amit mára úgy elfelejtettem, mint a huzat.
- Akkor taníts mester - tartok egy kis szünetet és megköszörülöm a torkomat. – Nos,
igen… A humoromat valahol útközben elvesztettem a nagy forgatagban.
- Ne aggódj, kedves. Van már a Doeward családban elég belőle, majd feltöltődsz
– reccsen meg a lába alatt egy bot.
- Ne is mondd. Na de mire is gondoltál pontosan? – kerülök ki egy kőhalmot,
majd nekitámaszkodok az egyik fenyőnek, aminek hála tiszta gyanta lettem.
Izzadt tenyeremben kellemetlen érzést kelt, bár az illata egészen elragadó.
Beletörlöm a nadrágomba, amit immár napok óta nem cseréltem le és már nem bézs
színű, hanem inkább barna.
- Nem tudod, hogy mivel jár a Folyamat. A Ragadozóvá válás. Minél hamarabb el
kell sajátítanod, vagy úgy jársz, mint az a barna hajú kislány Morgan
barátunkkal.
- Alleah… - először fel sem fogom, hogy Ian mit mond. Megrökönyödöttségemben
megállok, mintha gyökeret eresztett volna a lábam.
– Ian… Miről maradtam még le?
- Az iskola bezárt – fordul velem szembe és feszengve rágcsálja belülről az
alsó ajkát, lassan mondja, érthetően, hogy minden szavát hallhassam. – A falu
legtöbb lakóját kiköltöztették. Castlestephenford megsemmisülni látszik. Csak a
makacs idősek maradtak itt, akik itt szeretnének pusztulni. Mindenki más
elment, Saiorse.
- De hát miért…? – legszívesebben itt helyben lekuporodtam volna és ordítottam
volna. Mi történhetett, ami miatt Castlestephenford letörlődni látszik a
térképekről?
- Egy óriási szakadék nyílt meg a ti házatok és a többi ház között. Repedések
futnak végig az összes leaszfaltozott úton, csak a városközpontban lévő tér
úszta meg a természeti katasztrófát. A házatok elszigetelődött a többi
épülettől és különálló épületként áll a mély szakadék túlsó oldalán. Rengetegen
meghaltak. Saiorse, én…
Szorosan zárom be a szememet, hogy egy cseppnyi fény se tudjon behatolni a
szemhéjam mögé és a tenyerembe temetem az arcomat. Azért láttam az érkezésünk
napján olyan sok embert a központban, bár akkor még nem hittem, hogy valami
ilyesmi dolog áll a háttérben és semmi furcsát nem találtam benne. Nem.
Lehetetlen. Egy hirtelen mozdulattal térdre esek, a tűlevelek kis tűkként
fúródnak bele a lábamba. Reszkető kezeimet nekitámasztom a talajnak és
hamarosan négykézláb vagyok, hogy megkezdjem az átváltozást.
Rettenetesen gyorsan zajlott le minden, egy szempillantás alatt. Ian meg se
tudta volna akadályozni, s most tátott szájjal és kidülledő szemmel mered rám.
A szomorúság új löketet ad, nagy hévvel csörtetek le a hegyoldalról, olyan
gyorsan futok, hogy úgy érzem, lehetetlen utolérni engem. A falu szélén viszont
a fenekemre huppanok. A folyó túloldalán található Castlestephenford romokban
áll. Hátravetem a fejemet és hagyom, hogy a fájdalom hatására keserves vonítás
törjön ki a torkomon. Az ismerős utcák… Mind odavesztek. Nicole képe ugrik be
lehunyt szemem elé, olyan élesen, mintha csak előttem állna. Egy óriási
levegővel, kis nekifutással is át bírom ugrani a széles patakot; gyakorlottan
érek földet és kezdek el rohanni legjobb barátnőmék háza felé. Az utcákat
természetfeletti gyorsasággal szelem végig. Nem érdekel, hogy esetleg
megláthatnak, majd leesik a tantusz: senki se láthat meg. Ha még lenne itt
valaki, azt már megéreztem volna. Az egész falu üres, elhagyatott. Kettérepedt
házakat látok végig, romos kerteket, óriás sziklákat és összetört autókat.
Mikor megérkezek a Sunflower Streetre még a lélegzetem is elakad. Nicole-ék
háza törmelékekre esve düledezik a kis, poros kertben. Az egykor takaros ház és
a lakói is megszűntek létezni. Érzem még vérük illatát, s száz közül is
felismerném Nicole-ét, de még nem akarom elhinni. Nicole nem lehet halott, az
nem történhet meg, hogy az az életvidám, barna copfos lány ne létezzen és ne
legyen mellettem. Óvatosan manőverezve kerülöm ki az egykori ház maradványait,
hogy körbejárhassak a romok körül és hogy valami életjelet kapjak… De nem
kapok.
A szívem valószínűleg most esik darabokra… Hallom, ahogyan csörömpölve érnek
földet a porban, majd törnek atomjaira. A felismerés lassan szivárog be az
agyamba. Nicole nincs többé. Se a fekete hajú, mosolygós gesztenyebarna szemű
anyukája, se a mohazöld szemű, kissé más világon járó apukája… Eltűntek a föld
színéről, többé nem lehet visszahozni őket.
Az előző vonításomra rengeteg válaszol most egyszerre; felismerem köztük
Danielét, aki tökéletesen tudja, hogy mi történt, s ezzel megértetve velem,
hogy mindjárt itt lesz és próbál majd megvigasztalni; Ianét, aki aggódva követ
engem, s még a hegyoldal felénél se tart; Victoriáét és a falkám többi tagjáét,
akik ezzel fejezik ki gyászukat. És volt kettő halálosan ismerős, ami olyan
mértékben felmelegített, hogy várnom kellett arra, hogy kitisztuljon a fejemben:
Mors és anyu hangját hallom. Anyu másvilági vonítását, ami visszhangzik az
egész völgyben, a hegyek közt és meghunyászkodtat minden farkast, akármilyen
fajtából is való.
Mary Sue ezzel hivatalosan is visszatért; vonításából erő sugárzik, valami
olyan dolog, ami arra késztet mindenkit, hogy tisztelje a hang forrását.
Mindenkit, kivéve engem.
Én harcolni fogok az alfanőstény helyért. Nicole emléke miatt, amiatt a
vezéregyéniségű lány miatt, akivel elvesztegettem az utoljára együtt tölthetett
időt is.
Sose fogom megbocsátani magamnak ezt az irdatlan nagy hibát, ami végig fog
kísérni életem végéig.
Örökké…