Locsi-fecsi

Sziasztok! Végre itt az őszi szünet, ami annyit jelent, hogy megpróbálok még többet írni (és kevesebb sorozatokat bámulni). Sajnálom, hogy nem hetente jön az új rész és egyáltalán nincs rendszerezve, de esetleg annyiban megkönnyíthetem a dolgotokat, hogy akik még nem csatlakoztak, azok most megtehetik: a facebookos csoportban mindenről értesültök! :)
Igyekszem írni a részeket, addig is jó őszi szünetet, pihenjétek ki magatokat, hogy utána újra rávegyétek magatokat, hogy normálisan tanuljatok (tudom, tudom; nem lesz könnyű).

Milliónyi puszi,

Rosewolf

14. rész

- Ébresztő, Saiorse, nem érünk rá lazsálni - hallom valahonnan felettem Daniel kellemesen mély hangját, de csak beljebb bugyolálom magamat a nagy dunyhába és egy nyögéssel juttatom el az információt: én bizony nem fogok még felkelni. - A hasadra süt a nap és nekünk még sok dolgunk van - simít ki egy tincset a szemem elől; egyből világosabb lett a szemhéjam mögött is.
- Hány óra van? - nyöszörgöm még mindig nyakig betakarózva, meg sem mozdulva.
- Körülbelül? Hét lehet - próbál meg a hátamra fordítani. Egy ideig ellenkezek, majd beletörődök, hogy erősebb, mint én.
- Mi? - hunyorgok a fénytől, de legalább már nyitva a szemem.
- Hét óra - ismétli el az ágy szélén ülve.
- Mit keresünk mi fent hét órakor? - ásítok, majd mindkét kezemet kidugom a takaróból és a fejem alá rakom őket.
- Legfőképpen kaját. Nem hiszem, hogy a tegnapi hal elég lett volna - dől hátra, fejét a sípcsontomon kezdi el nyugtatni, amitől szinte biztos vagyok, hogy az összes vér az arcomba szökik. 
- A tegnapi stratégiával? - kezd kitisztulni az agyam, majd elnyomok egy ásítást.
 - Ahogyan mondod - ül fel, majd a combjára csap. - Felkelsz magadtól, vagy nekem kell kirángatnom téged az ágyból?
- Legközelebb itt alszol fent, hogy ne kelj ilyen korán - morgom morcosan és a kezeimbe temetem az arcomat.
- Itt már nem hiszem, mivel tovább állunk - érzem, ahogyan a rugók felszabadulnak, amikor feláll a helyéről. 
- Ja... - csukom be a szememet és újra aludni próbálok, mintha valami álomban lennék. De nem, nem ott vagyok, ezt Daniel kezei bizonyítják a bokámon, miközben elkezd kifelé húzni az ágyból.
 - Ne! - kiáltom és kapaszkodót keresek, de nem találok. Nagy puffanással ülve érek földet, elvesztve minden méltóságomat. - Ezt még megbánod! - vágom oda Daniel hátának, aki kuncogva távozik a szobából. - De még mennyire... - morgom magamnak is, miközben nagy nehezen feltápászkodok.
Csörömpölés és Daniel fájdalmas kiáltása. Csend; se szitokeső, se semmi. Remegve lapulok be a konyhaajtó háta mögé, ahonnan a hallani véltem az ordítást és reménykedek, hogy senki se fog kijönni onnan. Ahogyan megérzem a vér fémes szagát, az aggodalmam csak mélyül. Ha jobban koncentrálok, akkor valaki egyenletes szuszogását hallom és még egy embert, aki nehezen veszi a levegőket. De mégis honnan tudhatnám, hogy ember-e?
Kővé dermedek, amikor az ajtó melletti rés elsötétül. Valaki jön ki... Amikor feltűnik a háta, dühösen morogva vetem rá magamat, mire lebicsaklik a földre. Kezeimmel kaszabolni kezdem a hátát, körmeim helyén mos éles karmok foglalnak helyet és vájnak barázdákat a fiú hátába, aki fájdalmasan felordít.
Uramatyám!
- Saiorse! Én vagyok! - fordul nagy nehezen a hátára, arca grimaszba rándul a hátát ért sebektől, majd elkerekedik a szeme. - Saiorse... A szemed.
Morogva zihálok Daniel felett.
- Daniel, én nem...
- Saiorse, a rohadt életbe már - nyöszörgi -, nézd meg a szemedet!
Reszketve állok fel és hagyom ott, hogy beálljak a szobában lévő tükör elé és megalvad bennem a vér, amikor megtudom, hogy miről beszélt Daniel. A szemem ugyanolyan jégkékben pompázik, mint annak a farkasnak, akit megöltem. Erősen összeszorítom, majd egy kis idő után óvatosan kilesek pilláim mögül. Észre se vettem, hogy eddig visszatartottam a lélegzetemet. Lebámulok a kezeimre, de minden újra normális rajtam. Kábán sétálok vissza az előszobában, ahol Daniel háttal ül nekem; pólója cafatokra szaggatva és óriási sötét rózsaszín hegek húzódnak végig a hátán. Nem tudok megmozdulni.
- Daniel, én... - kezdek bele, de egy mosollyal belém is folytja a bocsánatkérést. - Nem is haragszol?
- Nőstény vagy - von vállat lazán és megvillantja féloldalas mosolyát. - és veszélyes. Mellesleg ennél rosszabbat is túléltem ám.
- A Főfalkánál? - tippelek és leereszkedek mellé a poros padlóra.
- Victoria keményebb nőstény, mint te - csóválja gunyorosan a fejét. - Egy hárpia. És egy falkában vagyok vele; újra.
- A nőstény - villan be. - A nőstény, akinek megmentettem az életét.
- Hogy tessék? - kerekedik el a szeme, miközben leesett állal bámul rám. - Victoriát? Azt a Victoriát, akit ismerek?
- Nehogy azt merd mondani, hogy gyenge vagyok, mert akkor azt nagyon megbánod, Bredford - szól valaki a konyhából, mire mindkettőnk feje odarándul. - Amúgy szép ütés volt. Nate még egy ideig még eszméletlen lesz - jelen meg az ajtóban egy csokoládébarna hajú szépség, majd nekitámaszkodik az ajtófélfának.
- Jegyezd meg, Saiorse, ha nem akarod, hogy tiszteletét tegye nálad, akkor ne emlegesd - mondja sötéten Daniel, de nem felém beszél, hanem a lánnyal néz farkasszemet.
- Gyerekes vagy, Bredford - löki el magát és felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen a földről. - Victoria Maweck.
- Saiorse Doeward - fogadom el és felhúz. Csak pár centivel vagyok magasabb nála, ám haja hosszúsága vetekedik az enyémmel; fényesen simul a hátára. Ugyanolyan színű szeme barátságosan néz az enyémbe.
- Ne hidd el, amiket mond - bólint Daniel felé, aki úgy néz ki, mintha mindjárt elkezdene tüzet okádni a lányra. - Éretlen.
- Eddig te vagy az egyetlen, aki erre panaszkodott - felesel vissza. Valószínűleg egyidősek lehetnek.
- Majd ha Nate észhez tér - kuncog Victoria.
- Victoria?
- Csak Vicky - mosolyog rám. - Örülök egy nőstény társaságának. Pasikkal vagyok körbevéve.
- Hol vannak a többiek? - jut eszembe a falkám többi tagja és kérdőn nézek Vickyre.
- Nate éppen a konyhában fekszik ájultan, Bredford jóvoltából. Gratulálok - fordul felé és lomhán tapsol egyet-kettőt. - Isaac a sebeit nyalogatja, Jack és Sam úton van; nem fognak jót állni magukért, észkombájn - néz újra Danielre, akinek már kezd elege lenni. - Chris valamerre csatangol, nem tudom. Eléggé antiszociális ahhoz képest, hogy a farkasok társasági lények - sorol fel olyan farkasokat, akiknek a neveit életemben nem hallottam még.
- Értem - bólogatok azért szaporán, de Vicky észreveheti a szememen, hogy gőzöm sincs, ki kicsoda.
- Gyere. Ő Nate - hajol be a konyhába és én is bekukucskálok mellette. Egy göndör világosbarna hajú fiú terül el a földön. - Jack és Sam a testvérei. Ráadásul hármasikrek és piszok jól néznek ki. Jack az a tipikus rosszfiú, talán magasabb, mint Nate és Sam, de nem sokkal és inkább kékesebb a szeme. Nate és Sam viszont mint két tojás, annyi különbséggel, hogy Nate-be több intelligencia szorult, mint a két testvérébe együttvéve. Sam inkább Jackre hasonlít tulajdonságilag. Nagyon fel tudják bosszantani az embert.
- És ezt nem csak róluk lehet elmondani... - mormolom az orrom alatt.
- Fontold meg, hogy miket mondasz - helyezte az állát a fejemre Daniel. Nyom, de megnyugtató érzés, ahogyan hozzámér.
- Pedig nagyon igaza van - görbült gonoszkás mosolyra Vicky szája.
- Isaac még tulajdonképpen kisfiú - folytatta Daniel. - Egy évvel idősebb, mint te és piszok magas. Egy igazi égimeszelő.
- Lassan magasabb lesz, mint te, pedig te se vagy kutya - néz rá fel Vicky. Kissé mókásnak találom azt, hogy mennyivel kisebb, mint Daniel, pedig egyidősek. - Na meg nem mellesleg aranyló szőke haja van és csodálatos, tengerkék szeme. Rajtad áll a választás, Saiorse, és én nem Danielt választanám - méri végig egy önelégült vigyorral.
- Vigyázz a szádra. Lányokat nem verek, de ha úgy hozza a szükség, megteszem - fenyegeti Daniel, mire Vicky hangosan felröhög.
- Ugyan már, Bredford, ne legyél röhejes. Mindenki tudja, hogy nem tudsz legyőzni engem.
- Várd ki a végét - acsarkodik rá a nevető lányra, aki egyáltalán nem veszi őt komolyan.
- Nem hiszem, hogy ez a legjobb idő erre - húzom fel aggodalmasan az orromat. - Nemrég teljesen kikelve magamból megtámadtam Danielt. A szemem színe megváltozott és a részleges átalakuláshoz se fűlik a fogam... - mondanám még, de Victoria belém folytja a szót.
- Milyen színű volt...? Mármint a szemed - a hangja nem sok jót sejtet a számomra.
- Kék - válaszol helyettem Daniel; itt valami nincsen rendben. Amilyen hanglejtéssel közli... Olyan, mintha félne valamitől, amit még ő se tud legyőzni.
- Mary Sue... - suttogja kábán Vicky.
A megérzésem nem csalt; tudnak valamit, amiről nekem ötletem sincs, hogy mi lehet.
- Mary Sue? - ismétlem tanácstalanul. Olyan ismerős a név, mint valami rég elfeledett fénykép, amit sok-sok év után újra elővesznek. De mégis miért?
- Mary egy híres farkas volt. Nagyon is - mondja áhítattal Victoria. - Mára csak legendák vannak róla; az első Alfa-nőstényről, aki saját hatalmából lett az. Ez szokatlan, mivel általában hímek foglalják el ezt a posztot, és akkor is nagy ritkán van az, hogy nem harccal szerzik meg. Valami volt Maryben, ami a többi nőstényben nincs meg. Valami egészen furcsa és különleges. Sose fejtették meg a titkát - magyarázza türelmesen. - Mary a példaképem - fűzi hozzá mellékesen. - Okos volt, rendkívül kitartó és lojális, rettenthetetlenül bátor és megnyerően magabiztos - bámul mosolyogva a messzeségbe. Láthatóan bálványozza ezt a rég elhunyt nőt. Pardon...
- És ez a Mary... él még? - kérdezem meg a biztonság kedvéért; Ianről is azt hittem először, hogy egy hegyen vannak elszórva a hamvai, mire kiderült, hogy több száz éves és vígan éli békés életét Castlestephenfordban.
- Senki se tudja - veszi át a szót Daniel. - Még Ian születése előtt lelépett a saját falkájából, vagyis hát az erdő egy részén megtalálták a vérét. Rengeteget veszíthetett, ezzel az adaggal még egy vérfarkas is kimúlik.
- Ezt úgy mondod, mintha nem lett volna vérfarkas - húzom mosolyra a számat, de mikor Vicky megcsóválja a fejét, hitetlenkedve rázom meg az enyémet. - Nem értem.
- Mary a legendák szerint egy dérfarkas volt - Daniel úgy ejti ki a száján, mintha valami nagyon fertőző betegség lenne, egy parazitáé, aki jobban tenné, ha meghalna. Összefacsarodott a szívem.
- Dér? - húzom fel a szemöldökömet, miközben megpróbálom elrejteni a fájdalmat a vonásaimról.
- Csak az ítélkező farkasok hívják így őket - Vicky szúrós pillantást vet a fiúra rövid, egyenes szempillái mögül. - Dér, mint Délceg Éjszakai Ragadozó. Minél idősebb egy Ragadozó, annál jobban vág az esze. Egy magát vérfarkasnak álcázott lény; a legritkább faj az összes bámulatos kreálmány között.
- Nem is baj - mormolja Daniel az orra elé.
- Tessék? - kérdezek rá; reménykedek, hogy nem azt mondta, amit hallottam. Ez a kötődés, amit hirtelen elkezdtem érezni a Ragadozók iránt, megrémiszt.
Miért lenne jó, ha egy - Victoria szavait használva - bámulatos kreálmány egyszerűen csak kihalna?
- Nem is baj - ismétli el hangosabban. - A legtöbb dérfarkas gonosz. Tinédzser korától egyre gonoszabb lesz, míg abba hal bele; de addig sok szörnyűséget követ el élete során.
- A lényeget kihagyod - méltatlankodik Vicky. - Csak a legerősebbek válhatnak olyanná, mint Mary. A legtöbb nőstény dérfarkas már a születésekor meghal, vagy jobb esetben a szülésbe hal bele; ezért van, hogy rettentő sokáig élnek.
- Oké, jó esélyeim vannak - rugdosom a padlót, mire megfájdulnak a lábujjaim. - Azt hiszem most kéne elindulni Ianhez.
- Remek ötlet! - pattan Daniel az ajtó felé, mire Vicky elfolytja kitörni készülő nevetését.
- Bírom Bradford, amikor így közlöd velem, hogy nem bírsz - vigyorodik el gúnyosan, de felém fordulva megenyhülnek a vonásai. - Sok szerencsét, Saiorse, és ne feledd: nem lesz semmi baj, akkor se, ha esetleg egy Ragadozó vagy - biztat, mire Danielhez fordulok, akinek megcsillan valami a szemében.
- Én is ebben reménykedek.

Locsi-fecsi

Sziasztok! :) Tudom, hogy ilyenkor már kint szokott lenni a következő rész, csak nagyon el vagyok havazva mindennel és ötletem sincs sok... A 15. részt írom most, pedig általában vagy öt fejezettel előttetek szoktam járni! Belevetem magamat az írásba és nem fogtok látni egy ideig :D
A másik dolog az, hogy a blog végre normális kinézetet fog kapni! :) Nagyon szépen köszönöm Alexandrának a CsereBereBlogtól! Igazán ráfér már a blogra.
Sietek a részekkel, a következőt is hamarosan láthatjátok!

Puszi,

Rosie

13. rész

Arra ébredek fel, hogy kicsit fáj a fejem, így visszaaludni se tudok, csak szenvedek és próbálkozok visszaszenderülni abba a csodaszép álomba, amiből felébredtem. Azok a bogyók biztosan nagyon kevesek voltak; talán mégis be kellett volna vállalnom a Daniel által kínált nyers húst, amit csak farkas alakban tudott megenni, de hát még is csak volt valami. Rettenetesen éhes vagyok, de a ház komor hangulata test arról, hogy a lábujjamat se merjem kidugni a takaró alól, főleg így, sötétedés után. Gőzöm sincs, hogy hány óra van, de be tudnék vágni egy egész almás sütit, ami után garantáltan újra rosszul lennék. Bárcsak haza tudnék jutni valahogyan…
- Saiorse? Ébren vagy? – suttog bele Daniel a sötétségbe, de nem válaszolok neki, mert nem tudom, hogy mit akar csinálni. Hogyhogy ébren van ilyenkor? Biztosan késő van már.
Nagy recsegés-ropogás közepette kel fel a földről - vagyis gondolom, hogy azt csinálja -, majd sziszegve abbahagyja a mocorgást. Azt hiszi, hogy ilyen könnyen fel lehetne engem kelteni? Édes vagy… De ezt nem gondolhatod komolyan. Kicsit hangosabban kezdek el szuszogni, hogy megmutassam, nem keltem fel. Egy ideig még feszülten hallgatózik, de utána valószínűleg azt mondja magának, hogy biztosan alszok, így hát felmászik az ágyra, aminek a rugói nyikorogva tudatják hollétét. Csak arra várt, hogy elaludjak és felmásszon mellém? Megmondhatta volna este is, simán felengedtem volna, viszont lehet azt gondoltam volna, hogy érez valamit irántam. Nos, így már teljesen érthető a viselkedése. Viszont most olyat csinál, amire álmaimban se gondoltam volna.
Daniel gyengéden végigsimít a hajamon, hallom akadozó lélegzetét felettem. Édes illata utat tör felém, megnehezítve a színészkedésemet – az alvást -, de nem gyengülök el. Van valami a levegőben, ami eddig más volt.
- Bárcsak elmondhatnám, hogy mennyire kimondhatatlanul sajnálom, hogy ezt kell tennem veled... Próbálok minél keményebb lenni, de elgyengítesz, nem is tudod, hogy mennyire... - nem akarok megmozdulni, szeretném azt tettetni, hogy alszok, de a szívem túl szaporán ver ahhoz, hogy meg tudjak nyugodni. - Nem engem érdemelsz. Egy Alfa-nőstény nem eshet szerelembe egy harcossal... és egy harcos nem törheti össze egy Alfa-nőstény szívét. Az életemet áldoznám érted, ha kéne. Szeretlek, Saiorse Doeward. Jobban, mint bárki mást és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy utálj engem.
Mozgolódást hallok, majd érzem, hogy lemászik az ágyról és lefekszik a földre, ami megreccsen a súlya alatt.
A hátamra gurulok, kinyitom a szememet és a málló plafont bámulom, miközben az utolsó mondata visszhangzik a fejemben: "és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy utálj engem". A szívem az átlagos gyorsasága helyett úgy ver, mintha órákig futottam volna emberként. Próbálom visszatartani a késztetést, hogy megköszörüljem a torkomat a feltörő könnycseppek miatt, de most kivételesen nem fájdalmamban sírok, mint azt az elmúlt napokban tettem, hanem mert örültem. Képes voltam örülni annak ellenére is, hogy mi történt velem; velünk.
Daniel nem is sejti, hogy minden szenvedése ellenére bizony most mindent elrontott, amit eltervezett. Mindent, mert így már tudom, hogy tényleg érez valamit irántam, a törékeny, tizennégy éves lány iránt. Nehéz kimondani azt a szót magamra, hogy törékeny, de ez így van, akármennyi izom is van rajtam, ezt én is tudom, csak nem szeretem bevallani. Gyenge vagyok és szükségem van Danielre, minden tekintetben. A szerelmére, a védelmére; csak így tudok felülkerekedni azon a lányon, aki voltam és egy új, erősebb emberré válni – vagy inkább farkassá. Az összes erőlködése ellenére nem tudta elérni, hogy ne szeressek belé. Igaz, nem csak az én hibám volt az, jobban kordában kellett volna tartania magát, de nem hibáztatom, hogyan is tenném! Lehet, hogy ő ezt kudarcként éli meg, de én, akinek sikerült levennie a lábáról egy tizenhét éves vérfarkas fiút… sikerként. Óriási sikerként könyvelem ezt el az életemben.

Nem emlékszem, hogy mikor alhattam el, de még sokáig gondolkoztam, miután megtudtam, mit érez irántam Daniel, s ez a gondolat feltöltött élettel, a korgó gyomrom ellenére is. Rettenetesen éhes vagyok és csak emiatt döntök úgy, hogy kikászálódok az ágyból és nem töltöm ott az egész napot, amit amúgy megtennék, nagyon szívesen. Most őszintén: ilyen események után ki nem?
Fáradtan slattyogok ki a konyhának nevezett helyiségbe – amit egyáltalán nem tudok, hogy miért nevezünk még mindig konyhának -, mire egyből bele is ütközök az ajtó mellől kiálló pult sarkába. Sziszegve kapok oda a csípőmhöz, majd felemelve tegnapi pólóm sarkát megpillantok egy vérző sebet. Visszatartva a nyávogásomat odaszorítom a kezemet, ami miatt erős égő érzést érzek. Hát persze, tiszta kosz a kezem! Ijedten rántom el onnan és megszemlélem a heget, ami utána maradt. Összehúzott szemöldökkel bámultam a világos rózsaszín bőrre, majd eszembe jutott, hogy mit mondott Daniel a részleges átalakulás után. Gyógyulás… Hát persze! Ha nem gyógyulnék ilyen gyorsan, akkor valószínűleg nem tudtam volna tegnap menekülni. És csak most veszem észre… Idióta.
- Nem kezdődik jól a napod, mi? – hallom meg Daniel hangját, mire körbenézek a helyiségben, de nem találom, hogy honnan szólt.
- Ezen kívül elég jól kezdődött a napom, csak egy kicsit korábban.
- Hm. Eddig úgy aludtál, hogy a nyál is folyt a szádból – lépett elő gonoszan vigyorogva az egyik sarokból. Előrébb lépek, hogy lássam, honnan jött, amikor észreveszem azt az ajtót, ami a sarokból nyílik; eddig észre sem vettem, hogy ott van egy másik szoba is.
- Látom elszórakoztattalak – forgatom meg a szememet, de elmosolyodok. – Mi a kaja?
- Kaja? Amit levadászol – sétál el mellettem, mire a szívem kihagy egy ütemet az ismerős illattól, amit mostantól úgy tűnik, a hajnali vallomásához fogok párosítani. A szememet meresztve követem.
- Vadászni? Az őzek ki fognak röhögni – aggodalmaskodok mögötte, mire felhorkan. – Ez nem olyan vicces!
- Nem az őz fog röhögni rajtad, ha nevetést fogsz hallani, az én leszek.
- Én meg úgy szétmarcangollak, hogy ha tükörbe nézel, fel se fogod ismerni a csinos pofikádat – morgom gúnyosan, de csak kacag rajtam. Hát persze, hogy nem veszi komolyan a figyelmeztetésemet.
- Ezt nem tudom eldönteni, hogy mi volt, de ha bók, akkor még gyakorolni kéne a kedvességedet.
Fújtatva lépek ki utána az ajtón; megint sikerült felbosszantania, de közben mérhetetlen boldogságot érzek. Nem tudom elfelejteni a szavait… „Szeretlek, Saiorse Doeward.” Ez az ok arra, hogy miközben fel próbál idegesíteni, nem rontok neki. Szerencséd van, Daniel. Nagyon nagy szerencséd.
De útközben nem csak piszkál, hanem magyaráz is a vadászatról, szóval néha igazán érdemes odafigyelni arra, amit mond, mert tud nagyon értelmes is lenni.
- A vérfarkasoknak kicsit könnyebb dolguk van, mint a rendes farkasoknak, hiszen láttam már olyan példányt is, aki sokkal messzebbre hall, mint egy átlagos állat, csendesebben tud mozogni is és megérzi, hogy mikor fog megfordulni a szél. Érdekes dolgok ezek - tol el maga elől egy száraz gallyat, ami hangos reccsenéssel törik le.
- Neked biztosan, hogy nincs meg a csendes mozgáshoz való képességed - kuncogok, miközben cipő nélküli lábamra nézek.
- Te csak azt hiszed - hallom, majd magam mellé nézek és észreveszem, hogy Daniel eltűnt.
- Jaj, ne szívass már... - bosszankodok, miközben háromszázhatvan fokban körbefordulok.
- Miért? - hallom meg a hangját a hátam mögül, amire felugrok és felsikítok; több madár fel is reppen a fákról. - Bunkó! - bokszolom oldalba és megindulok előre.
- Rossz irány!
- Egek! - pördülök meg dühösen és eltrappolok Daniel mellett, aki hangosan sóhajt egyet. - Követlek, mester - ugrándozok inkább vissza és megállok mellette.
- A vadászat egy olyan dolog, amit minden vérfarkasnak meg kell tanulnia - folytatja ott, ahol abbahagyta. - Falkában mindig könnyebb, de mivel mi csak ketten vagyunk, azt a stratégiát fogom elmagyarázni.
- Nem hiszem el, tuti, hogy nem így van - guggolok le a folyópartra és a vizet kezdem el kémlelni néhány falatka hal után.
- Gőzöd sincs semmiről, Saiorse - morgolódik Daniel. - Te akarsz kioktatni a vadászatról, amikor én csinálom már évek óta? Ne nevettess.
A vigyort még most se tudom letörölni az arcomról.
- Fogadni mernék rá, hogy nem tudnál levadászni egyszerre két szarvasbikát - heccelem nevetve.
- Saiorse, Saiorse, Saiorse - cicceg, miközben belemeríti a vödröt a tiszta vízbe. - Nem ismersz még engem.
- Igazán? - nézek rá kihívóan, majd visszanézek a patakra, hogy megpróbáljak elkapni egy halat puszta kézzel.
Hirtelen a bőrömnek csapódik ezer, jéghideg vízcsepp, amire felsikoltok. Daniel felnevet, majd mikor odanézek, pimasz mosollyal méreget.
- Már rád fért egy kiadós fürdés.
- Ha ha ha - mondom gúnyosan, majd amikor visszafordul, hogy megpróbáljon levadászni ő is egy halat, megpillantom a mellettem levő vödröt. Megtöltöm vízzel, majd egy gyors mozdulattal telibe leöntöm Danielt. A hasamat fogom a nevetéstől és úgy nézem, ahogyan hátratántorodik a meglepetéstől.
- Ezt igazán nem kellett volna - morogja állatiasan, de széles vigyorral. - Nem tudod, hogy kivel kezdtél ki - majd felpattan és behúz a kristálytiszta hideg vízbe.
- Idióta - kacagok, miközben fenékre esek. - Most márpedig segítesz felállni - nyújtom felé hercegnősen a kezemet.
- Igenis, kisasszony - tartja oda az övét, mire én megragadom és behúzom magam mellé.
Döbbenten esik hasra, nem hitte volna, hogy ekkora erő van bennem, főleg nem azt, hogy be merem őt húzni.
- Rossz válasz - emelkedik a víz felszínére, majd egy jól irányzott fröcsköléssel eláztatja a hajamat.
- Nehogy - pattanok fel, de már késő; úgy nézek ki, mint egy ázott kutya. - Ha még egyszer le mered fröcskölni a hajamat, nem állok jót magamért - hátrálok a sekély vízben.
- Igen? - fenyeget játékosan, miközben feláll . - Mit fogsz akkor csinálni? Lenyomsz a víz alá? - indul el felém, mire én is elindulok hátrafelé.
- Meglehet. De tudod mit? - folytatnám, de ahogyan lépek felé, megbotlok valamiben, így ráesek Danielre, aki hátraesik velem együtt.
Megilletődve nézek a szemébe, ami most sokkal sötétebben izzik, mint máskor. Csendben nézzük egymást, majd Daniel kicsit közelebb hajol hozzám, de azután megáll, hátha meggondolom magamat és eltolom. Amikor rájön, hogy nem fogom, hevesen megcsókol. Pontosan ugyanúgy, mint a táborban, azon a bizonyos viharos napon, de most a vihar bennünk dúl.
Vizes hajam a vállára omlik, majd besimítja a fülem mögé, ám a göndör tincs nem akar engedelmeskedni neki.
Alig kicsivel ezután valószínűleg rájön, hogy mit csinál éppen, ezért elhúzódik és elfordítja a fejét. Megköszörüli a torkát, mire én lekecmergek róla és felállok. Ő követi a példámat, majd megáll egy jó öt méterre tőlem.
- Nagyon restellem magamat - túr bele a hajába. - Nincs mentség arra, amit tettem...
Szomorúan elmosolyodok.
- Mert egy harcos nem törheti össze egy Alfa-nőstény szívét?
Arcára kiült a felismerés és a döbbenet.
- Hallottad...
- Őszintén szólva nem nagyon értem, hogy mi a helyzet. Nem tudom, hogy te mit érzel irántam, vagy mit nem érzel - javítom ki magamat egy reszketeg sóhajjal -, de ezzel az egésszel már nagyon sikerült összezavarnod. Nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek hiszel. És tudom, hogy túl fiatal vagyok hozzád, hogy mostanában rengeteget sírok... - sorolom kétségbeesetten, amikor belevág a szavaim áradatába.
- Egyáltalán nem erről van szó - mondja lágyan, amire felkapom a fejemet. - Te még nem értheted, hogy mekkora erő tulajdonában vagy valójában, de erre majd még visszatérünk - int összeráncolt szemöldökkel. - De azt tudom, hogy te vagy a legszebb, legbámulatosabb lány, akit valaha is láttam - lép közelebb egy lépéssel hozzám, mire hangosan megdobban a szívem; Daniel elmosolyodik, mintha csak hallotta volna - mert valószínűleg hallotta is. - , de nem lehetünk többek, mint barátok. Egyszerűen nem szabad – lombozódik le egy pillanat alatt, hangulatát én is átveszem.
- De miért…?
- Nem engedhetem meg magamnak – néz bele vágyakozva a szemembe.
- Ne szórakozz már, Daniel! – mondom borsosan, mire ő egy lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot és száját rátapasztja az enyémre. Éppen olyan durván csókol, amitől minden lány itt helyben elolvadna, de én még tartom magamat.
- Fantasztikus vagy, hogy ennyi mindent kibírtál...
Ezt mindig is meg szerettem volna tenni. Amikor melléd ültem a buszon, akkor csak a munkám voltál és sosem hittem volna, hogy valaha is többet fogsz jelenteni nekem – mondja a homlokát nekitámasztva az enyémnek, miközben hüvelykujjával az arcomat cirógatja.
- Hogy mit mondtál? – döbbenek meg, majd lefejtem a kezét és távolabb lépek. – Miféle munkáról hadoválsz itt nekem?
- Nem voltam hozzád őszinte. Még sose mutatkoztam be rendesen - feszeng. - Daniel Jonathan Bredford, a Főfalkából. Engem küldtek ide, hogy elfogjalak téged, de amint látod...
- Hogy micsoda? - akadok ki. - Te az én véremre szomjaztál?! - sápadok le teljesen.
- Nem én! Az Alfánk - méltatlankodik. - De amint látod, eléggé megszegtem az utasításait. Azok a farkasok, akik ránk támadtak, szintén falkatagok voltak. Tegnap kellett volna leadjalak téged, de én nem tettem meg és ettől bepipultak. Jól elintézted Bryant. Ha még egyszer összefutok vele, a pofájába fogom dörgölni a tényt, hogy legyőzte őt egy tizennégy éves lány – vigyorog büszkén.
A döbbenettől le kell ülnöm, de a testem előbb cselekszik, mint az eszem, ezért szépen lerogyok a földre, ahogyan ez ebben a pár napban rendszeressé vált.
- Hé. Minden oké? - siet oda hozzám és letérdel elém.
- Ha ezt neked oké... - hitetlenkedve nézek fel rá, mire ő óvatosan elmosolyodik.
- A lényeg az - kezdi lassan. -, hogy most itt vagyunk egy erdő közepén menekültekként és csak magunkra, meg egymásra számíthatunk.
- Bárcsak itt lenne Mors - nézek körbe, hátha megpillantom őt.
- Hát persze! - csap a fejéhez Daniel. - Eddig hogy nem jutott eszembe! - pattan fel, majd kinyújtja a kezét, hogy felhúzzon. - Saiorse, remélem nem baj, ha most egy ideig farkasbőrben fogunk utazni.
- Mármint hová? - húz fel a helyemről.
Arra számítok, hogy elengedi a kezemet, miután felálltam, de nem. Pirulva próbálok észnél maradni és nem ugrándozni, mint egy tipikus tinédzser, ami be kell, hogy valljam, nagyon nehezemre esik.
- Morganhez! Vagyis a falkádhoz - húz maga után vissza a házhoz.
- Tudod, hogy hol vannak? - reménykedek.
- Sajnos nem, de szerintem ott lehetnek a tanyánál. Megpróbálom őket előcsalogatni. Lehet, hogy előjönnek, amikor vonyítok, mert talán megérzik, hogy most már Alfa-hím vagyok; vagyis valami olyasmi. Téged biztonságba helyezlek... - kezdené tovább, de én közbevágok.
- Tessék? Szó sincs róla, Daniel Jonathan Bredford, kizárt dolog! - böködöm indulatosan a karját.
- Saiorse, kérlek, ne nehezítsd meg jobban a dolgomat - torpan meg és fordul felém. Sötét szempárja is nagyban hozzájárul a könyörgéséhez, hisz olyan gyönyörűen tud nézni.. - Nagyon szeretlek - mondja ki a szemembe is, miközben magához húz. - Nem akarom, hogy bajod essen.
- Márpedig magaddal fogsz vinni - fúrom bele az arcomat a mellkasába, ami eltompítja a hangomat.
- Idegesítő kamaszlány.
- Bunkó végrehajtó - adom meg a végszót és elvigyorodok.
- Au! Ez fájt!
- Te akartad - nézek fel ártatlanul, mire kapok egy óvatos kis csókot, amitől úgy érzem, mindjárt elszédülök.
- Ezzel nem tudok vitatkozni.