3. rész

Ahogy a kádból bámulom a kutyaféle állatot, mint egy villámcsapás, úgy ér az ötlet el az agyamig. Mi lenne, ha megnézném, mi az? Kimászok a kádból, sietősen rohanok oda a tükör alatti szekrényhez és rámolok ki, hogy találjak egy törülközőt. Mindent a földre szórok, kivétel nélkül. Percek alatt kész vagyok mindennel: felöltözök, lerohanok az emeletről, cipő nélkül szaladok ki a szabadba. Mezítláb vágok át a kertünkön, néha belelépek egy-egy tűlevélbe, de rendíthetetlenül szaladok a rét közepére. A ruhám, amit csak felkaptam magamra, úgy lobog, mintha le akarna rólam repülni, de mégsem. A rét közepén azután megállok, és bámulom a fekete pöttyöt, ami egyre csak távolodik tőlem.
- Várj! - kiáltom és kinyújtom utána a kezem.
Az állat megfordul, egy másodpercig úgy tűnik, mintha azt mérlegelné, hogy mit csináljon. Végül sarkon fordult és megindult felém. Futva közeledik... Majd kb. harminc méter távolságban megáll és a szemembe bámul. Lassan térdre ereszkedek, majd négykézláb állok szemben a... farkassal? Egymás szemébe bámulunk, amikor a szemem sarkából mozgást észlelek. Mindketten oldalra kaptuk a fejünket és megláttuk Dave-et, aki futva közeledett hozzánk.
- Saoirse, vigyázz! Ez egy fenevad! - lihegve mutat a farkasra, aki kissé felé fordulva elkezd rá morogni.
- Ne! - sikoltok a farkasra, aki egy lépéssel közelebb került Dave-hez.
Értelmes, borostyánsárga szemével az enyémbe néz, Dave az ő világosbarna szemével szintén. Először az egyikük, aztán a másikukra nézek, majd a farkas tekintetét tartom fogva az enyémmel.
- Ne bántsd. Őt ne. Nem ő kell neked. Utánam leskelődtél - majd összeszorított szájjal fekszek le a elé, aki óvatosan közelít felém.
A szívverésemet a fülemben hallom, úgy dübörög, mintha egy ménes vágtatna el mellettem a földön. A hajam összekócolva terül szét a földön és fedi be az egész felsőtestem. A szememet lehunyva tartom, hogy ne lássam, mi lesz a következménye a felelőtlen, ám szívből jövő tettemnek. A farkas halkan morog. Egyre közelebb hallom... Hirtelen felkavarodik a levegő, futó lépteket hallok, valaki megáll előttem.
- Nehogy meg merd tenni - sziszegte Dave a farkasnak.
A szemem kipattan, és még látom, ahogy a farkas nekiront Dave-nek.
- Dave! - kiáltom, amikor...
...felkelek.
Zihálva fekszek az ágyon, az izzadtság patakokban folyik le rólam, rá a hajamra, ami jobban össze van gubancolódva, mint az álmomban volt. Óvatosan a hátamra fordulok és végignézek a házat összetartó gerendákon. Oké, nincs semmi baj. Csak álom volt. Egy rossz álom. Minden álom eltűnt a szememből az álom hatására, talán a túl sok adrenalin miatt. Felemelem a fejemet és megpróbálom kivenni az óra számlapját, hogy megállapítsam az időt, de a látásom csak nagy nehezen élesedik vissza. Az első nyári szüneti napkor máris délben kelek fel. Remélem ez nem így lesz a szünet többi napján.
Át akarok fordulni a másik oldalamra, hogy felkeljek, de úgy tűnik az álmom alatt eléggé kigurultam az ágy szélére, mivelhogy leesek. Sziszegve kapok oda a bokámhoz, ami még mindig fáj a tegnapi csúszásom óta és megpróbálok felállni. Ötödszörre próbálkozok, amikor sikerül is. Diadalmasan sántikálok ki a szobámból és megyek el a tegnap leejtett könyvem mellett, amit még ma se akaródzok felvenni. Anyu nagyon ki lesz rám akadva. Na, mindegy.
Megállok a lépcső előtt és bizalmatlanul nézek lá rá, majd a kapaszkodóra.
- Na nem, nem kell ezen a héten több baleset, köszönöm szépen - morogtam, miközben óvatosan ráléptem azt első lépcsőfokra és erősen szorítottam a kapaszkodót.
Csigalassan szedem a fokokat lefelé, mert nem akarok újra elesni, így megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor az utolsó fokon is túl vagyok, majd a konyha felé veszem az irányt.
- Jó reggelt - csoszogok be a konyhába és leülök az asztalhoz.
- Miben sántikálsz ma reggel? - jegyezte meg viccesen anyu, miközben a bundáskenyeret süti.
Még nincs kivasalva a haja, hanem egyszerűen csak össze van fogva úgy, ahogy volt, eredeti félgöndör formájában. Sötétbarna haja igazán jól harmonizál a porcelánfehér bőrével és a szeplőivel.
- Nem olyan vicces - mondom kicsit nevetve, majd elfekszek a padon.
- Mit csináltál tegnap?
- Elmentem sétálni - válaszolok lassan egy kis gondolkodási idő után. - és beszéltem Dave-vel.
Hátrapördül.
- Nem mondod komolyan? És mi történt? - hangja izgatottságról árulkodik, de én csak tovább bámulom a plafont.
- Megmondtam neki, hogy ez így nem mehet.
- De miért? Szereted, nem? - rakja le az asztalra a kenyereket és leül egy székre.
- Az teljesen más - állok föl, majd egy hajgumival a hajamban visszatérek. - Az csak egy dolog.
- Ezt nem értem.
- Mindegy, együnk, farkaséhes vagyok. Jó étvágyat! - és már habzsolom is be az első kenyeret.
- Neked is - mondja és ő is nekilát.
Egy kis ideig csendben eszünk egymás mellett, mikor eszembe jut valami.
- Te, anyu.. - kezdem és ő felhümmög. - Nem láttál mostanában valami.. érdekeset errefelé? - hadonászok a szendvicsemmel a levegőben.
- Nem, semmit. Miért kérded? - néz rám fél szemmel. - Mit csináltál?
- Semmit - mondom, majd belemélyedek a szendvicsevésbe.
Egy óra múlva már el is van felejtve az egész álmom, nem is gondolok rá, a farkasra viszont annál inkább. Észrevettem, hogy a kutyaféle állatot elkönyveltem magamban egy farkasnak és azóta is annak hívom. Nincs rá kézzel fogható bizonyíték, hogy az állat egy farkas, egyszerűen csak hallgatok a megérzésemre, ami egyértelműen azt súgja nekem, hogy farkas. Elgondolkodva sétálok az erdőben, Seth mögöttem ballag és megkerget minden egyes pillangót, ami az útjába kerül. Néhány ág meg-megsuhintja a lábamat, sebet ejt rajtam, de már megszoktam, mindig így vándorlok az erdőkben, aminek anyu nem igazán örül, mert "lehet, hogy összeszedek valamilyen fertőzést!". Kizárt dolog. Eddig se lett semmi bajom, ezután se lesz. A hajamat magasra felkontyoltam, mert ilyen meleg időben bizony nem nagyon szerencsés a hosszú, göndör hajzuhatag, de mégsem akarom levágatni, egyrészt mert utána nem lehetne összefogni, és szenvedhetnék a forró, fülledt nyári estéken, azt meg nem akarom. És így praktikusabb is, hisz nem akad bele a folyton elém kerülő ágakba és nem nézek úgy ki, mint egy Szörnyella de Frász (bár néha hajazok rá).
Kicsit felgyorsítom a lépteimet és megkeresem azt a kis tisztást a forrás mellett, amin át belátni a szobámba, és a szobámból oda. Már látom magam előtt a fák szélét, majd kiérek egy kör alakú tisztásra. Felnézek és valóban ott a szobám ablaka. Alaposan körbepásztázom a tekintetemmel a helyet, de semmit se találok, csak egy földön ugráló meggyvágót. Megütközve nézek rá. Meggyvágó? Sose láttam még erre meggyvágót. Kis barna szemét rám függesztve közeledik felém. Nem értetem a viselkedését.. A meggyvágó (mint az összes többi madár) fél az embertől! Ez a példány pedig nem.. Vonzom az állatokat?! Nem mintha nem élvezném. Még ugrik egyet-kettőt, majd megáll velem szemben. Szemében bizalom csillog. Egy ideig, néz, majd szárnyra kap és a vállamon landol. Még meglepődni se maradt időm, megdermedve állok, de utána lassan odafordítom a fejemet. Kicsit tartok attól, hogy megkap a csőrével, de láthatóan esze ágában sincs ilyet tenni. Csak ott ül a vállamon és nézelődik. Vajon ha elindulok, elrepül? Nem akarom, hogy elrepüljön, olyan jó így! De mivel nincs itt a farkas, tök felesleges itt álldogálnom napnyugtáig, szóval elindulok. Lassan lépkedek, de a meggyvágó nem zavartatja magát, a vállamon ülve bámészkodik tovább. Felgyorsulok az átlagos tempómra, de még akkor se repül el, hanem nyugodtan ül. Egy mosoly terül szét az arcomon.
- Itt fogsz ülni akkor is, amikor bemegyek a házba? - mosolygok a madárkára, de az meg se akar moccanni. - Hát jó - nyitok be az ajtón és az emeletem felé veszem az irányt.
A meggyvágó türelmesen üldögél a vállamon. Amikor beérünk a szobámba, hirtelen lereppen rólam, majd helyet foglal Sissy mellett.
- Szóval maradsz? Akkor meg kéne tudnom, hogy mit eszel - bemászok az ágyba és a laptopom után nyúlok, hogy megtudjam, mit kéne adnom neki. - és hogy milyen fészket kéne csinálnom neked. Mert tuti, hogy nem fogsz magadnak. Igazam van?
A madár egyet-kettőt csipog, gondolom, hogy jelezze, teljes mértékben igazat ad nekem.
- Csak tudnám, hogy miért vagy ilyen barátságos... - mormogom halkan az orrom alatt. - Nos, lássuk csak... - teljesen bele vagyok mélyedve a keresgélésbe, mert nagyon kíváncsi lennem.
Hirtelen megcsörren a telefonom.
- Azt az anyád úristenit! - kiáltom, miközben ijedtemben felpattanok. A madárka se reagált másként, szinte hallani véltem a káromkodást a csőréből, csak éppen nem emberi nyelven.
Odamegyek a telefonomhoz és a levegőm is eláll. Nem hiszek a szememnek... Ott állok a telefon felett, az egyre hangosodó telefon felett és csak tátom a számat. Tényleg nem tudom elhinni, hogy megtörtént... Végigcsörög. Hirtelen csend ül a szobára, majd a vállamra repül a meggyvágóm. Felkapom a telefonom, és rohanok le az udvarra; várom, hogy újra megszólaljon, reménykedek, hogy fel tudom venni és tudok vele beszélni.
Csörög. A telefon ugyanazt a nevet írja ki, mint az előbb: Apa.
Egy hirtelen mozdulattal felveszem a telefont, majd próbálom csitítani az egyre erősödő szívdobogásomat.
- Halló?
- Szia Szívem, én vagyok az - hallom a hangját a telefonra. Ez a hang olyan sok emléket idéz fel bennem, hogy hatásukra elmosolyodok.
- Áh, szia - azt tettetem, hogy nem tudtam, ő az. Pedig ez bizonyára nem igaz.
- Arra gondoltam, hogy nem lenne ahhoz kedved, hogy elmennék hozzátok szombaton és mennénk egy kört sétálni az erdőben? Nagyon rég nem láttalak.
Miközben ezt mondja, én a szememmel az erdőt pásztázva méregetem a dolgot, amikor észreveszek egy sárga szempárt.. Hangosan megdobban egyet a szívem. Hát visszatért.
- Igen, az jó lenne - mondom gyorsan apának, de közben azon gondolkozok, hogy miként tudnám őt lerázni, hiszen ez vissza nem térő pillanat.. - Figyelj apu, megbeszélhetnénk ezt máskor? Hallom, hogy jön fel a barátnőm, mert segítenem kéne neki. Tinilányos lelkizés, tudod - indulok meg futólépésben az erdő felé.
- Persze-persze, nem is zavarok tovább, majd este hívlak.
- Okés, szia! - és már teszem is le a telefont, majd lerakom az ablakpárkányra és a farkas után kiáltok - Várj! Kérlek, várj meg!
Utána eredek, a meggyvágó méltatlankodva repül le a vállamról, majd száll utánam, miközben én a farkas után futok. Keresztülrohanok a bokrokon, amik úgy érzem mély sebet ejtettek a lábaimon, de nem érdekel, csak az, hogy utolérjem. Néha látom felvillanni fekete, bozontos farkát, de egy idő után kifáradok és a célpontom is eltűnik.
Megállok és kifulladásomban lerogyok a talajra. A madárkám hangosan csipogva repül utánam, jól lehagytam őt; most visszatelepszik a vállamra és duzzogva fordul el tőlem, de most jobb dolgom is van, mint egy madár duzzogása.
Elszalasztottam a lehetőséget, a farkas elfutott. Látom-e még valaha? Visszajön még?
Csalódottan bámulok arra a pontra, ahol elveszítettem.

Mentegetőzés

Sziasztok Olvasóim! :) Nagyon sajnálom, hogy eddig még nem hoztam a 3. részt, csak most minden egyszerre jött a hétvégén, és hétköznaponként nem igazán tudok írni, max. vázlatot. A vázlat - ahogy sejthetitek - már kész a 3. résznek is, és már a felénél tartok! Hurrá! :) Ugyanolyan hosszúra lehet számítani, mint az eddigiek, megpróbálom nem alulmúlni magamat, mert volt egy-két ihlettelen időszakom. Remélem ez senkit se fog eltántorítani attól, hogy olvassák az irományaimat! :)

Sok puszi,
Rosewolf

A szerkesztő újra dumál

Újra olvastok az én szavaimból is, ugye? Remélem nem annyira idegesítő, hogy bejegyzésenként csinálok egy ilyen bejegyzést is, csak hát meglepett, hogy már hárman is kommenteltetek és eddig a visszajelzésekből úgy érzem, hogy tetszik a blog és nagyon örülök neki! Próbálok rendszeresen hozni részeket :) Csak egy csomó blogommal volt úgy, hogy semmi visszajelzést nem kaptam és abbahagytam. Remélhetőleg most nem ez fog történni! Minden igyekezetem benne van a blogban, próbálok választékosan írni és jól leírni mindent, csak hát, tudjátok, a kezdők :D Kritikákat is szívesen fogadok, legyen akár rossz, vagy jó.

Puszil mindenkit,

Rosewolf

2. rész

Fények tűnnek fel és tűnnek el a sötétségben. Kék, lila, azután rózsaszín... Majd fehér. Körülöttem csend, de aztán mintha az egész békesség egy cérnán függene. És valaki elvágja ezt a cérnát. Hallom a madarak csicsergését, valaminek a lihegését, de csak sötétséget látok. Érzem, ahogy a egy lágy fuvallat végigsimít a testemen. Szél? A házban? Ki hagyta megint nyitva az ablakot? Vajon valaki füvet vágott, azért érzem az illatát?
De utána.. Rájövök, hogy nem lehetek otthon, hisz nem is emlékszek az útra hazafelé. Minden olyan zavaros.
Próbálom kinyitni a szemem. Amikor kinyitom, gyorsan vissza is csukom; elvakít a nap. Nyögve tápászkodok fel.. a földről? Valamilyen növényt érzek a tenyerem alatt, bár a fajtáját nem ismerem. Igen, tényleg nem értem haza. De meddig lehettem el? Mit csináltam? Ahogy megfogom a fejemet, érzem, hogy a göndör hajam össze-vissza áll, még levelet is kitapintok belőle. Hogy nézhetek ki?! Már nem vakíthat el a nap, kinyitom a szemem. A közeli erdőben vagyok, megismerem a vadászlest, ami előttem áll 50-60 méterre. Seth mellettem fekszik, ő liheg. Ahogy végigsimítok a karomon, égető fájdalmat érzek. Na ne, leégtem! Ez nem lehet igaz! Mindig vigyázok, hogy ne égjek le, erre meg..! De úgy érzem, nagyobb bajom is van, mint hogy leégtem.
Nem tudom, hogy mi történt, bárhogy is próbálom megerőltetni az agyamat. A legutolsó emlékem az, hogy rettenetesen görcsöl a hasam és hasogat a fejem. Csak arra emlékszem, hogy mit éreztem és mit csináltam. Tudom, hogy Dave-vel beszéltem, de azt nem tudom, hogy mit. Viszont feszültséget, szomorúságot éreztem akkor, emlékszek. Biztos nem járunk újra, az tuti. De még mindig nem tudom, hogy mi történt velem. Annyi előrehaladásom van a történtekben, hogy tudom azt, merre vagyok és mit csináltam az egész emlékezetkiesés előtt. Elájulhattam? De.. akkor hogyan kerültem ide?! Vajon látott valaki, aki elmondhatja, mit csináltam? Vagy.. Jézusom, vagy inkább mit csináltak velem? Leütöttek? Akkor fájna a fejem és lenne ott egy púp. Megtapogatom a fejemet, viszont nem érzek semmilyen púpot és semmilyen fájdalmat. Ez jó jel, de még mindig lehet, hogy valamilyen szert beadtak valahogyan.. Állj, miket beszélek? Nem ettem és nem ittam semmit.
Fogalmam sincs, hogy mi történt velem.
Fel kéne állnom, de egy kicsit szédülök.
- Seth, fel - mutattam neki a parancsot, mire ő felállt. - Marad.
Rátámaszkodtam és felhúztam magamat. Szédülök, de nem olyan vészes. Vissza kell mennem, mert nem tudom, hogy hány óra van.
- Jó kutya - paskoltam meg Seth oldalát és lassan elindultam kifelé az erdőből.
Kicsit meggyorsítom a tempómat, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy hány óra lehet és innen azt hiszem lehet látni a templomórát. Az utolsó lépéseket szinte futva teszem meg majd a tekintetemmel megkeresem az épületet. Egy órát voltam távol. Ezt a megkönnyebbülést! Kibuggyant belőlem egy kis nevetés majd megkönnyebbülten lerogytam a földre. Most jut eszembe.. Kinyújtom a lábaimat és a karjaimat, de csak kis karcolásokat látok rajtuk, gondolom azokat, amiket épp az előbb szereztem. Azokon kívül semmi. No meg a leégés.. A ruhám egy kicsit poros lett. Szerencse, hogy már rég esett az eső! Most tiszta sár lennék.
A sár felébreszt néhány emléket bennem, amiket sikeresen elhessegetek, a szél viszont azon nyomban visszafújja a fejembe. Már több, mint három éve nem láttam az apukámat. Az utolsó napon, amikor együtt voltunk, szépen összesaraztuk magunkat, anyu nagyon örült nekem és vagy egy hétig szidta aput. Szerencsére ő nem hallotta a különbözőbbnél különbözőbb szidalmakat, mert már nagyon régóta nincsenek anyuval együtt. Már megszoktam, hogy anyu és Josh van nekem, nem az apukám. Nekem is lett "új" családom, neki is lett, így nem zavarjuk egymást. Azért még egy kicsit fáj, de nem fogom kimutatni.
Felkelek a földről és lassan elindulok hazafelé a réten át. Messziről már látom a kertünk végét; minden tiszta fa, tiszta virág és tiszta növény. Miattam olyan a házunk, amilyen. Minden versenyre járok, tényleg minden versenyre, csak ötösöm van mindenből (nem túlzok) és ezért meg is kapom a jutalmamat. Igaz, hogy az iskola a faluban van, de ez az ország legismertebb iskolája. Nehezen lehet ide bekerülni, pedig csak általános iskola. Aki oda jár, tuti, hogy sose kapott félévben hármasnál rosszabb jegyet. Aki meg kapott, annak sürgősen javítania kellett, mert ha nem, kerülhetett át másik általánosba. Nem is csoda, hogy ilyen magasra rakták a lécet; ha valaki színtiszta ötös, mint én, azok még pénzt is kapnak. A versenyekért jutalomutat kaphatunk, és még költőpénzt is! A faluban nem egy gazdag ember él, így van, kik a falut támogatják. A falu meg persze, hogy támogatják az ország legjobb iskoláját. Még a Parlament is támogatja. Igazán szerencsés környékre költöztünk a válás után.
Ahogy beérek a házba, rohanok is fel a lépcsőkön, fel a saját emeletemre. Anya szerencsére még nem ért haza, Josh sincs még itthon. Egyedül vagyok. Bemegyek a szobába, elhúzom a fehér függönyt és rávetem magam az ágyra; takaros kis szobácskát terveztem magamnak, az biztos. Az egész ház fából készült, különösen szeretem nézegetni a gerendákat, amikor hanyatt fekszem. A szobám nagyon keskeny; épphogy befér egy ágy az ablak mellé. Az ablak előtt óriási ablakpárkány van, mindenféle kacatnak hagytam ott helyet. Ott van a páfrányom, akit vicces módon elneveztem Sissynek; a fekete, gülüszemű halam, Gladys és a felszerelései; egy kép a régi kutyusomról, Dannyről, aki szintén farkaskutya volt és két éve hagyott itt minket; a The Dark Divine könyv Bree DeSpaintől, amit az egyik nap kezdtem el olvasni; egy üveg citromszörp és szénsavas víz; tükör és egy nagy fadoboz, ami sminket rejt; no meg a telefonom, a magnóm, a laptopom és a digitális órám. Egyszóval mindent oda rakosgattam, amire szükségem lehet. A látvány meg fantasztikus. Épp rányílik a kilátás egy végtelennek tűnő erdőre, a tisztásaira és egy nagy tóra. Ha jobban odakoncentrálunk a fák közé, még a kis, névtelen patakocskát is lehet látni. Az igazából egy iható forrás, fent a hegyekből indul és nagyon finom. A faluig lefolyik.
Sóhajtok egyet, majd felkelek az ágyból és a fürdőszobám felé tartok. Kinyitom a tömör, sötétbarna faajtót és beszédelgek a fürdőszobába. Túl gyorsan keltem fel és tettem meg a távolságot a szobámtól. A fürdőszobám se sokkal nagyobb, mint a szobám, az biztos. Szintén fa a szerkezete, mint a többi szobának a házban. Ahogy belépünk, velünk szemben meglátjuk a mosdókagylót a fantasztikusan sötétbarna szekrényekkel meg a tükörrel, és azzal együtt az én gyönyörűen összegubancolódott hajamat. (Hogy mennyi dolgom lesz vele, úr istenem... Hogy fogom kifésülni?! És tényleg állnak ki belőle kis ágacskák, jesszus! És... Az ott mi? ÚR ISTEN!! Ott mászik egy pók!!! Sikítok egyet, majd ugrándozva próbálom kihúzni a hajamból. Sikerült, gyorsan ki is nyitom az ablakot és kitessékelem, vagy inkább kidobom az ablakpárkányra.) Aztán balra veszem az irányt és megnyitom az óriás fürdőkádam csapját, hogy kicsit megnyugodjak a forró vízben. Még a múltkor barkácsoltam egy olyan szerkezetet, amit bele lehet állítani a kádba és rá lehet rakni a laptopot, könyvet vagy esetleg a házi feladatot, hogy ott is tudjam csinálni a szokásos dolgaimat. Kis faeszköz, nagyon megszerettem, mert nagyon praktikus. Néha csodálom magamat, hogy milyen ötletek pattannak ki a fejemből.
Nem sok idő, míg teletöltődik az egész kád, ezt már tapasztaltam egy párszor. Beszaladok a szobámba és felkapom a könyvemet, hogy tudjak majd olvasni. A padló vizes lett a lábam jóvoltából, hiszen nem vettem fel papucsot. Visszafelé tartok a könyvvel a kezemben, amikor megcsúszok a padlón. A könyv kiesik a kezemből, majd dobok egy hátast a fapadlóra. Nyöszörögve fekszek a földön és átkozom a hülye szokásaimat, mint például a mezítlábon rohangálást. Föl akarok kelni, de amikor állnék rá a jobb lábamra, belehasít a fájdalom, és én újra a földön kötök ki. Még egy ilyen balszerencsés embert, mint én! Ingerülten nézek körbe, hogy mivel tudnám felsegíteni magamat, de semmi sincs a környékemen, amiben meg tudnék kapaszkodni, így nagy lendületet veszek és csodák csodájára, sikerül felállnom, egy lábbal! Káromkodva sántikálok a fürdőszoba felé, amikor a padlón megpillantom a könyvemet. Szúrós pillantást vetek rá, de végül nem veszem fel. Nincs kedvem újra elesni és újra felkelni, köszönöm szépen, de elég volt egyszer is.
A fürdőszobában még óvatosabban közlekedek, nehogy újra elcsússzak, mert abból már bokatörés lenne. Ez szerintem még nem az.. Majd meglátjuk, ha valaki hazaér. Bekászálódok a fürdőkádba és úgy helyezkedek el, hogy ki tudjak lesni az ablakon, ami szintén csodás panorámát biztosít, amikor meglátok valamit mozogni a réten. Egy kutya lehet, egy nagy, fekete kutya. Messze nem ő lenne az első, akit látni vélek az ablakból. Szerencsétlenek elég sokan vannak. De ez a példány nagyon furcsán viselkedik. Mintha borostyánsárga lenne a szeme. Igen, tuti, hogy olyan, két világító pötty a feketeségben. Borostyánszín szemű kutya? Egyáltalán létezik olyan? Homlokráncolva nézem a kutyaféle szemét, aki rezzenéstelenül néz rám vissza. Érzem, hogy a szemembe bámul, csakúgy, mint én az övébe, majd sarkon fordul és ráérősen elkezd a felé az erdő felé sétálni, ahonnan én jöttem haza.
Ma csupa fura dolog történik.

"Köszöntő"

Húúha. Sziasztok, most először írok ide én, mint az "író".
Nos, barátnőm jóvoltából már elolvashattátok az 1. részt (Köszi, Nikó! *-*) és úgy hallottam, hogy a legtöbbeteknek tetszett. Akkor rendben, örülök és nem akarom abba hagyni :)
Érdekes, amikor dumálásról van szó, eléggé össze-vissza írok, de a történetben próbálok "egyenletesen", vagy hogyan mondjam. Így eléggé furcsa lehet, hogy én írom a részeket, mert ahogy ezt olvashatjátok, haha, képzelem, mit hihettek :DDD Még fura, hogy az "olvasóimhoz" szólok, ahhoz a kevéshez, akik vagytok, ezért szeretnélek titeket megkérni, hogy ha tetszett az irományom, akkor küldjétek el másoknak is, ne restelljétek jellemezni egy-két jó szóval a történetet :DD
Remélem nem baj, hogy ilyen hosszú egy-egy rész, csak annyira szeretek írni! Amikor írok, az olyan, mintha én is ott lennék.. Gyakran így adom ki magamból az érzéseimet. (Most kezdek már költőibb lenni.)
Gyakorlatilag ez a kis beszéd ennyi lett volna, remélem továbbra is fogjátok olvasni a részeimet, esetleg írtok hozzászólásokat is.. Remélem nem lett túl béna ez a kis.. "köszöntő", vagy minek nevezzem.
Sziasztok! :))

xoxo, Rosewolf

1. rész

Tik-tak, tik-tak, tik-tak, araszol előre a macska alakú óramutató, de az idő nem akar gyorsabban telni, akármennyire is bámulom a készüléket. Utálom ezt az órát, de nem csak én! A "macsfőnök" hozta be nekünk még félévkor, hogy lássa, mennyi idő van még az órából. Olyan az óra, akár a tulajdonosa: teljesen sötét, óriási, világító szemekkel. A hideg ráz tőle.. Szintúgy, mint a történelem órától, amin épp most szenvedek teljesen reményvesztetten az iránt, hogy én egyszer szeressem ezt a tantárgyat. Nem is értem, miért tanuljuk?! Lehet, hogy van benne egy-két fontos dolog, hogy ne kövessük el mindig ugyanazokat a történelembakikat, de hát mégiscsak egyre okosabbak lesznek az emberek, nem igaz?
Órákig tudok egy témát boncolgatni akár fejben is, ilyenkor eléggé érdekesen nézhetek ki, mint például most is. Honnét tudom? Nicole hátra van fordulva és úgy bámul, mintha valami nem lenne rajtam rendben. Bólogatok, hogy rendben vagyok.
Szóval, újra a történelem órán találom magamat, de már nem tudok visszaesni a gondolkodásba. Na, szép. Már éppen, hogy majdnem elaludtam - ami gyönyörű produkció lett volna egy kitűnő tanulótól -, amikor csöng az óra végét jelző csengő. El sem hiszem... Nyári szünet! Istenem, hogy mennyire vártam ezt a pillanatot, és most elérkezett! Elégedetten pakolom be a tankönyveimet a táskámba és miután hazaérek, az egész hóbelevancot finomat szólva be fogom dobni az íróasztal alá és remélhetőleg szeptemberig elő se fognak kerülni. Ezen a gondolaton szélesen elmosolyodok, majd kilesek a tanteremből; mialatt én bent szórakoztam a cuccaimmal, szinte mindenki eltűnt, a folyosón már csak néhány diák lézeng, köztük Dave. Visszabújok az ajtó mögé, kifújom magam, majd nagyon egyenes háttal, már-már "királynősen" vonulok oda a szekrényemhez ellenőrizni, hogy mindent elvittem-e már, de igen, elvittem. A másodperc töredékében gondolom át, hogy mivel tudnék még piszmogni, hogy tovább maradhassak, de nem találok semmi kifogást a maradásom végett. Kicsit csalódottan kezdek el menni a kijárat felé, amikor meghallom a nevemet. Halkan, nagyon halkan, de valaki kimondta a nevemet. Lassan fordulok hátra, hogy tényleg meggyőződjek affelől: Dave szólított. Hátrapillantva meglátom őt a folyosó közepén, engem nézve. Igen, ő volt az.
- Igen?
- Még lesz egy zongoraórám. Ki tudnál utána jönni elém? Meg szeretnék beszélni veled valamit. Fél háromkor végzek, a suli előtt foglak várni. Szia - sarkon fordul és elmegy.
Álomittasan bámulok magam elé, ez az egész is olyan álomszerű volt. Ez... megtörtént? Azután, hogy szakítottunk, újra hozzám szólt? Meg se várta, hogy válaszoljak; talán így akarta a tudtomra adni, hogy muszáj ott lennem. Remek, mit ne mondhatnék... Épp utána, hogy megszoktam a hiányát, felbukkan, hozzám szól és kirendel. Az utolsó napon. Legszívesebben utána mennék és jól beolvasnék neki, hogy mit képzel magáról?! Szakítunk, hónapokig, hónapokig észre se vesz, figyelemre se méltat, bunkózik, erre most megjelen és közli velem, hogy várjam őt kint a zongoraórája után? Mit vártam Davidtől?! Őszintén szólva ennél egy kicsivel többet, de hát, úgy látszik ez van. A szememet forgatva pördülök meg, fekete szoknyám csak úgy lobog, miközben dühösen kiviharzok az iskolaépületből. Hogyan képes ilyenre? Teljesen ki vagyok rá akadva, de le kéne nyugodnom. Le, mert ki tudja, hogy mit fog mondani? Újra járni akar velem? Vagy mégsem? És ha igen, mit mondok neki? Az egy dolog, hogy szeretem, az pedig egy másik, hogy ez nem fog menni. Az utóbbi időben nagyon zavartnak érzem magam és még nem találtam meg az okát. Nem, nem fog menni és ha erre kerül a sor, meg is fogom neki mondani. Nagy nehezen, tuti, hogy csak makogva, de ki fogom bökni, mert muszáj lesz. Már most félek. Sose voltam az a típus, aki kimondja, hogy mire is gondol pontosan. Nem mertem, de már nagyon fel kéne szabadulnom, kieresztenem a gőzt. Egyrészt ezért irigylem Nicole-t. Ő mindig kimondja, hogy mire gondol, egyből elmondja a véleményét és nem érdeklik a következmények. Tudja magát adni, nem úgy, mint én. Bárcsak képes lennék erre!
A szemem sarkából látom, hogy az egyik házból mintha valaki figyelne engem. A nap megcsillan az üvegen, majd csak egy hamvasszőke hajtincs látszik az ablakból; végül az is egy szempillantás múlva eltűnik. Ilyen a falusi élet. Minden szomszéd kíváncsi a másikra, mindenki kommunikál mindenkivel és én ezt egy ideig még jópofának tartottam, de mostanában egyre inkább idegesít. De mit mondjak? Engem mindig megbámultak, gyakran dicsérték a hajamat. Másrészt volt olyan szomszéd is, aki megemlítette az egyik nap, hogy ideje lenne több színt is viselnem, nem csak a zöldet, barnát és feketét. Volt már olyan is, aki tanácsot adott a bőrápolásra is, olyan praktikákat mondott, amik tökéletesen helytállnak a leégéssel szemben. Őszintén szólva annak még szükségét is veszem majd valamikor.
Mire hazaérek szinte patakokban folyik rólam a víz, mivel az iskolába nem vittem hajgumit és a csak fekete színű ruhákból álló összeállítás is sok fényt és meleget vonzott egész nap felém. Ideje fellélegeznem. Miközben a kulcsomat keresem elő leellenőrzöm az órámat. Mindjárt fél három van és még ebédelni sem ebédeltem. De ilyen melegben nem is baj. Fáradtan kullogok még jó száz-kétszáz métert az árnyékban, míg felérek a házunkhoz. Az egyik bokor alatt megpillantom Sethet, az ír farkaskutyánkat. Ha rám ugrik már nagyobb, mint én, de szerencsére sikerült leszoktatnom az ugrálásról. Ha nem áll két lábon, akkor is magasabb, mint a csípőm. Kitűnő módszer a betörők elriasztására... vagy az udvarlókéra, mert már olyanra is volt példa. A fiú Dave-vel jár egy osztályba és teljesen rám volt nyomulva. Az egyik nap, amikor Daviddel vittük sétáni Setht, a fiú utánunk kémkedett. Mit ne mondjak, Seth jól megkergette őt, szakadtunk a nevetéstől, miközben az üldözött fiúra néztünk. Persze a kutya, amikor meghallotta a jelzésemet, egyből visszajött hozzám és nem is bántotta a kéretlen udvarlómat, csak megijesztette. Többet soha nem nyomult rám senki, amíg Dave-vel együtt voltunk.
Gyorsan bemegyek a házba és leváltom a fekete ruhámat, nehogy összepiszkoljam. Felveszek helyette egy ujjatlan, rövidnadrágos overállt, természetesen a feketét. Egyszerűen imádom ezt a ruhadarabot, nagyon strapabíró, soha nem szakadt el, lyukadt ki, és a többi. Ahogy kilépek a házból, megcsap a meleg. A házban olyan jó idő van! De - sajnos - mennem kell.
- Gyere Seth, sétálni megyünk - hívtam a legjobb barátomat egy hirtelen ötlettől vezérelve.
Régebben mindig pórázon sétáltattam, de annyira szófogadó lett, hogy egy jó ideje már póráz nélkül viszem sétálni őt. Mindenki szívrohamot kap, aki először látja az úgymond nálam nagyobb kutyát, ráadásul szabadon. Mindig messziről elkerültek minket, én meg pimaszul élveztem, hogy félnek tőlünk. Természetesen most is így történt, én meg kiélveztem a helyzetet. A suli elé érve mind a ketten leheveredtünk a fűbe és vártuk Dave-et, ki hogy: Seth farokcsóválva, én meg a lehető legidegesebben. Ahogy kilépett a suliból, a szívem őrületes tempóba kezdett. Én felálltam, de Seth a helyén maradt, nem akaródzott felkelni, de nem is volt baj, nem akartam sokáig beszélni Dave-vel.
- Szia...
- Örülök, hogy itt vagy.
- Pedig elhiheted, én most otthon hemperegnék a fűben Sethszel - elmosolyodok.
- Igen, azt gondoltam - felnevet, én meg csatlakozok hozzá. Régen csináltunk együtt bármit is.
De olyan hamar hagyjuk abba, amilyen hamar elkezdtük. Csendben vagyunk, nem tudunk mit mondani.
- Szóval... - kezd bele - Az nem helyzet, hogy mi kerüljük egymást.
- Dave, én nem kerüllek téged, semmi okom nincs rá, te kerülsz engem - hazudtam.
- Ez igaz - halványan elmosolyodik. - Sajnálom. Csak.. tudod, elég nehéz megküzdeni az érzelmeimmel. Túl erősek irántad. Muszáj kerülnelek.
- Szakítottunk.
- Szakítottál!
- Az most nem számít! Odajöhettél volna már akkor hozzám, amikor érezted, hogy baj van, de nem, te nem jöttél. Meg se próbáltad megkérdezni, hogy mi a bajom, meg se próbáltad megoldani a problémát, csak hagytad, hogy elfajuljon, és elfajult, nem tudunk mit kezdeni vele! Megtörtént, ennyi, pont - csodálkozok, hogy ezeket mind kimondtam, de hát nem csoda, hisz hónapok óta bennem van.
- Mondd, mit tehettem volna? Tudod, hogy már akkor is mennyire hiányoztál?
- Miért nem tettél ellene? Hm, miért? Ha azt akartad volna, hogy együtt legyünk, akkor biztosan, hogy együtt lettünk volna, de látod, hogy nem csináltál semmit, hagytad, hogy elsodorjon az ár!
- Sai, de hisz még mindig szeretlek, nem érted?
Ahogy meghallom ezt a szót.. Ez a szó minden űrt kitölt, ami a szakítás óta bennem van. Kitölti azt az űrt is, ami közöttünk volt, van és ott lebeg a levegőben. "Szeretlek". Szorosan lehunyom a szemem, miközben beletemetem az arcomat a kezembe. Nem. Nem lehet.
- David.. Őszinte leszek hozzád - kezdem egy perc után lassan, a következő mondataimon gondolkodva. - Én is szeretlek és iszonyatosan hiányzol, de nem lehetünk már együtt. Nem tudjuk ezt a problémát megoldani, mert ha nem tudjuk, hogy mi a probléma, akkor a megoldást se tudjuk megtalálni rá. Márpedig én nem tudom, hogy mi a problémám. Túl bonyolult leírni azt, hogy milyen harc folyik bennem. Az egyik énem vakon hiszi, hogy szükségem van rád, szükségem van Nicole-ra, szükségem van mindenkire, de ez nem így van, mert a másik felem ennek az ellenkezőjéről próbál meggyőznii, amíg mindkét felem tudja, hogy szeretlek. Nem, nem értheted.
- Meg se próbálod elmagyarázni. Nem hagyod, hogy segítsek.
Eddig kerültem a pillantását, de most nem tudok ellenállni annak a kényszernek, hogy a szemébe nézzek. A mindig csillogó szempár most élettelen. Végigsimítom az arcát.
- Nagyon sajnálom - egy könnycsepp gördül végig az arcomon, mire Dave letörli azt.
- Ne sírj - magázoh húz és átölel.
Lassacskán lecsillapodik a sírásom, kitisztul a fejem és rájövök, hogy mekkora marhaságot csináltam. Közel kerültem Dave-hez, újra. Hónapok óta nem voltunk ilyen közel egymáshoz.
Hirtelen elkezd teljes erővel hasogatni a fejem, sziszegve kapok hozzá. Seth már áll, toporzékol és nyüszít, érzi, higy baj van.
- Sai.. Sai, jól vagy?
- Úr isten, a fejem.. Úgy érzem, mindjárt szétesik... - motyogom és tényleg, olyan erővel hasogat, hogy nem tudom, meddig fogom kibírni..
- Haza kéne menned. Azonnal. Hazaviszlek.
- Ne, Dave, ne - próbáltam higgadt maradni a fejfájásom ellenére is. - Nem szabad. Mi már nem lehetünk együtt. Nem szabad... Sajnálom - majd megfordultam és elrohantam. Futás közben csorognak lefelé a könnyeim, a fejem hasogat.. Midnen egyszerre tör rám.
Hallom Seth súlyos mancsainak a földre csapódását, ahogy fut utánam. A környező erdők susogását, ahogy a szél a fák között cikázik. A patakot, ami a közelben folyik és csak arra gondolok, hogy találnom kell egy olyan helyet, ahol egyedül lehetek. Be kell rohannom az erdőbe, ahol senki se bánthat.
Már a hasam is teljes erővel görcsöl. El fogom veszíteni az eszméletemet, szét fogok szakadni...
Már nem látok semmit, csak valaminek a lihegését hallom. Mintha Seth egyenesen a fülembe lihegne... De nem Seth az. Őt távolabbról hallom..
Nem látok. Nem érzek. Nem hallok... Mi történik...?