Már hetek óta edzünk Daniellel, s szó szerint megpróbálja
belém verni a harcolás tudományát, csak hogy nem igazán megy neki. Legalább már
ki tudok térni az öklei elől – bár az utolsó másodpercben mindig megállítja a
kezét és csak azt érzem, hogy a bütykei hozzáérnek az orromhoz, hisz sose merne
megütni. Most is heves ökölpárbajt vívunk, ha lehet azt ezzel a jelzővel illetni,
hogy hajolgatok ki az ütései elől. Amikor egyik nap megkérdeztem tőle, hogy
miért nem farkasként gyakorlunk, azt mondta, hogy mindenre fel kell készülnünk,
még arra is, hogy közelharcba keveredek egy emberrel. Bár én kétlem, hogy ilyen
elő fog fordulni, de azért megpróbálok nem közbeszólni, hogy mit csináljon.- Daniel – lihegek, miközben az egyik ütése elől térek ki, de mikor vissza próbálom neki adni, könnyedén kihajol előle. – Ezt már eléggé unom. Megtanultam, hogyan lehet kitérni… - nyögök egyet, s mikor újra elhajolnék előle, elzúgok a földön.
- Ennél jobb úgy se lesz, igaz? – mosolyog rám, miközben felidézi nem rég használt szavaimat, majd felém nyújtja a kezét. Indulatosan elfogadom és örülök, hogy nem nekem kell saját magamat álló helyzetbe tornáznom, mert iszonyatos izomláz van a hátamban. Daniel mintha el se fáradt volna, olyan frissen és akkora erővel húz fel a földről, mintha ez az egész meg se kottyanna neki. Ez nem ér.
- Hát nem is – morgom és körbenézek: a falka többi tagja is gyakorol, ki farkasként, ki emberként, de nem tudnak felülkerekedni egymáson. – Tapasztalt harcosok. És ha nem tudom megvédeni magamat, akkor nekik kell majd engem, igaz? – sóhajtok, ahogyan elképzelem a helyzetet. Így is kilátástalannak tűnik, nem hogy úgy, ha védeni is kell az alfanőstényüket.
- Lesz ez még jobb is – mondja végül biztatva Daniel, de nem akaródzok hinni neki.
- Daniel, július vége felé járunk, hamarosan vége az első hónapnak. Szeptemberben lesz a harc, sőt, nem is tudjuk, hogy mikor. Ez így nem lesz jó, nagyon nem lesz jó – húzom el a számat és elindulok a ház felé. A sok mozgástól megszomjaztam.
A házban kellemes hűvösség ural mindent. Kint rettenetesen meleg van, szóval a ritka pillanataim egyikét éljük meg: fehér ujjatlan van rajtam, márpedig én utálom a fehéret. De ezt egyensúlyozza fekete rövidnadrágom, egyszerűen képtelen vagyok megválni ettől a színtől. Vicky tegnap lekanyarított a hajamból pár centit a konyhai ollóval, szóval most kissé rövidebb copfban lóg le a lapockáim közé a vadul göndörödő hajzuhatag. A hetek alatt már ténylegesen addig idősödtem, míg tizennyolcnak nem néztem ki, ami azzal járt, hogy egy-két árnyalattal újra sötétebb lett a hajszínem és formásabb lettem, s nagy meglepetésemre elértem egy normális magasságot is. Százhetven centimmel büszkén feszítek a még mindig egy fejjel magasabb Daniel mellett, de nem sikerült megszoknom eddig, hogy fentebbről szemlélem a világot. Gyakran ügyetlen vagyok, elbotlok meghosszabbodott lábaimban és nagyobbakat esek, mint valaha.
Előkotrok egy műanyag poharat és színültig öntöm narancslével. Kicsit meleg, de hát a spájzban sincs meg az a hőfok, aminél hideg maradna – még a katasztrófában történhetett, hogy semmi áram nincs a házban. A lámpákat felcseréltük mécsesekre és gyertyákra, bár nem sok hasznuk van, hiszen mind farkaslátással rendelkezünk, amit Daniellel elég jól begyakoroltunk. Fáradtan telepszek le egy székre, s a gondolataimba merülve nézegetem a konyhát. Olyan ismerős, mégis annyira ismeretlen anyu és Josh nélkül. Joshra nem is gondoltam a napokban, szégyellem magamat, amiért így elfelejtettem, de hát nem tehetek róla. Nem igazán voltunk valami szoros kapcsolatban egymással, így fel se tűnt a hiánya, csak így most.
Isaac jelen meg a konyhában, szőke haját kosz borítja – látni, hogy ő is csak kezdőként lesz jelen a harcban.
- Kezdői gondok? – mosolygok rá és szórakozottan figyelem, ahogyan átbiceg a konyhán. Pár perc és semmi baja nem lesz, állapítom meg. Talán még ő sem szokta meg, hogy ilyen magas, hiszen már Danielt is majdnem lenőtte és így tényleg nehéz tanulni.
- Azok – bólint fájdalmasan, s ő is ledobja magát az egyik székre. – Mérhetetlenül béna vagyok.
- Üdv a menthetetlen esetek klubjában – gurítom le az utolsó korty narancslevet, ami a poharamban van. Isaac olyan fiatalnak tűnik, pedig nem ő az egyetlen, aki jóval le van maradva a többiektől mind képességekben, mind korban. Nem is tudom, hogy a Főfalka miért küldte ki harcolni anno, mert látszik a mozgásán, hogy teljesen bizonytalan abban, amit csinál. – Valamiben viszont biztosan jó vagy, a Főfalka, gondolom, nem vesz be minden jött-mentet.
- Talán igazad van – szólal meg mutáló hangján, amit szintén nem tud még teljesen kordában tartani. – Azt mondták, hogy elég jó logikám van. Én állítottam össze a harci terveiket, de nálad elestem. Bocsánatot is akartam már kérni emiatt – vakarja meg a tarkóját, kék szemei lesüti. Hosszú szempillái járomcsontját cirógatják, s én irigykedve szemlélem. Inkább hasonlít egy angyalra, mint egy vérfarkasra.
- Semmi baj, mind követünk el hibákat – vonom meg a vállamat, majd felpakolom a lábaimat egy másik székre. – Abban viszont biztos vagyok, hogy nálunk nem fogsz kudarcot vallani. Ismered a Főfalka támadási módszereit, igaz? – kérdezek rá reménykedve.
- Ami azt illeti, lehet, hogy ki tudnám találni, milyen trükköket vetnének be… - rágcsálja a szája szélét. – De Victoria a legjobb. Mármint harcban – egészíti ki a mondandóját, mire Vicky kipirult arccal bukkan fel a bejárati ajtóban és mosolyogva közelít a konyha felé.
- Kösz, öcsi – lép be hozzánk és megborzolja Isaac haját. – Hú. Chris nem egy könnyű ellenfél, mostantól nem fogok ellene küzdeni, felesleges. Úgy sem tudjuk legyűrni egymást – csokoládébarna szeme elégedetten csillog és csatlakozik hozzánk az asztal köré egy islerrel a kezében.
- Azt hol találtad? – bökök a sütemény felé, majd a hasam is megkondul az ürességtől, mint egy óriási harang.
- Ó, hogy ezt? – lengeti meg a csokoládé bevonatos desszertet az orrunk előtt, s Isaac is ráfüggeszti a szemét. – A spájzban volt az egyik eldugott sarokban.
- Jellemző Joshra – kuncogok és úgy teszek, mintha hátradőlnék, de ehelyett gyorsan előrehajolok és kikapom Vicky kezéből a finomságot.
- Hé, keress magadnak! – nyúl a sütije után, de én nevetve térek ki a keze elől és három darabra töröm. Lepasszolok kettőt a másik két éhenkórásznak és belekóstolok az én darabomba.
- Kösz – kapja el Isaac és pár harapással be is falja.
- A srácnak több kellett volna – majszol Vicky és belebokszol a fiú vállába.
- A magasság átka a rengeteg kaja – jelenti ki az, majd feláll, de úgy, hogy majdnem pofára esik. Elvörösödve indul meg a spájzba, hogy több élelmet kutasson fel magának.
- Nos Saiorse, hogy mennek az edzések? – érdeklődik Victoria, miközben a maradék sütit vizsgálgatja a kezei között, majd egyszerre bekapja. – Danielt még nem érte életveszélyes sérülés? Nem lepődnék meg.
- Rettenetesen… - morgom és újra megtörlöm a homlokomon gyöngyöző izzadtságot. – Emberként biztos vagyok benne, hogy soha nem fogok egy másik vérfarkassal verekedésbe keveredni, az szent. Nem mertem felhozni neki, de szerintem jó lenne kihasználni a Ragadozó tulajdonságokat is, mint a részleges átalakulás, meg ilyenek, de hát tudjuk, hogy mi erről a véleménye – húzom szorosabbra a copfomat, hogy tudjak valamit kezdeni a kezemmel, miközben beszélek.
- Lehet, hogy át kéne vennem téged, nem gondolod? – veti fel Vicky. – Vagy ha megkeresnénk az anyukádat, ő sokat segítene – teszi hozzá és nagy szemekkel bámul rám, hátha beleegyezek a dologba. – Ki tudja, lehet, hogy ha hívod, megjelenik.
- Nem hinném – dobolok az ujjaimmal az asztallapon, s Isaac is visszatér körünkbe egy rakás jégkrémes dobozzal.
- Fogadni mernék, hogy elolvadtak, de úgy a legfinomabbak – magyarázza és közben hallom, ahogyan a csakugyan megolvadt jégrémek lötyögnek a műanyag tárolókban.
- Na, Saiorse, mi erről a véleményed? – terelődik vissza a téma Vicky jóvoltából.
- Egy próbát megér – sóhajtok, s Isaac kíváncsi tekintetébe ütközök, ahogyan össze-vissza ugrál a szeme rajtam és Vickyn.
- Miről maradtam le?
- Saiorse megpróbálja idehívni Mary Sue-t – rakja kezeit a tarkójára és fáradt elégedettséggel dől hátra a szék támlájának.
- Nem kell idehívni – esik be Ian a konyhába és komolyan függeszti rám moha zöld szemeit -, mert már itt van.
