- Nagyon hálásak vagyunk – fordulok hátra és látom Danielt guggolni az
anagóra mellett, de én már egy kicsivel távolabb vagyok és kíváncsian
szaglászom a levegőt; valami rettentően ismerős szagot érzek, de nem tudom
biztosra megmondani, hogy mi lehet, kivéve Castlestephenford jellegzetes
ködös-füstös illatát. Hirtelen erősebben vegyül bele ez a szag a levegőbe, amit
még mindig nem tudok hová tenni; erős késztetést érzek arra, hogy kövessem, így
el is indulok, mire meghallom mögöttem:
- Eddig udvariasan viselkedett, de úgy látszik, hogy fejébe szállt a castlestephenfordi
levegő - duzzog a hang, amit az anagórához kapcsolok.
- Ne haragudj rá, Saiorse... egy kicsit össze van zavarodva az utóbbi időben.
Halkan morogva kezdek el kocogni az ismerős szag felé. Még hogy össze vagyok
zavarodva! Hallom, ahogyan Daniel elköszön a lénytől és a sarkamba szegeződik.
- Mit érzel? - kíváncsiskodik hátulról.
- A bunkó barátom szagát - morgok rá hangosabban, miközben hátralesek. - Menj
már kicsit hátrébb, így nem fog menni.
- Bocs - védekezésként emeli fel a kezét és áll meg, majd mikor néhány lépéssel
eltávolodok, újra megindul. Kissé bűntudatom van amiatt, ahogyan viselkedtem
vele, így megpördülök és várom, hogy beérjen.
- Így nem tudod megtalálni a szag forrását - menne el mellettem, de én a keze
után kapok. Megenyhülten mosolyogva fordul felém.
- Sajnálom, csak valami olyan érzésem van, hogy most megtalálhatjuk Iant,
taníthat engem és megválaszolhatja a kérdéseimet. Minden vágyam hazamenni és
végre úgy élni, mint régen, csak egy kis extrával - teszem hozzá és
végigsimítom Daniel arcát. - Hiányzik anyu és félek, hogy Morsnak baja esett.
És ha a Főfalka volt az, aki miatt a sóbányában ragadtunk, akkor megvan rá az
esély, hogy anyunak is baja esett - nagyon sóhajtok, hogy leküzdjem a könnyeimet,
s a könnypatak megelőzése érdekében fellesek az égre és belebámulok a napba.
- Nem lesz semmi baj. A Főfalkával is el bírunk bánni, hiszen ismerem a
taktikájukat. Mors tud vigyázni magára és úgy hiszem, hogy az anyukádra is
vigyáz. Nem hagyná magára, ahogyan téged se, nagyon jól tudod – kicsit
megvakultan nézek bele Daniel mogyoróbarna szemeibe, hogy megnyugodjak és ott
keressem meg a választ, amit valószínűleg nem ott fogok megtalálni.
- Mostanában arról álmodozok, hogy a suliból kilépve egyből az erdő felé veszem
az irányt, ahogyan kedvem támad rá. Órákat szórakozok kint, sőt, bemerészkedek
a falu szélére is. És mindenki egy nagy kutyának fog hinni - vigyorodok el
könnyes szemmel kisded képzelgéseimen.
- Azért csak óvatosan - távolodik el egy nagyon kicsit Daniel, majd mosolyogva
csókol meg. - Nem olyan hülyék az emberek, mint te azt hiszed - böki meg a
vállamat, mire megforgatom a szememet.
- Casttlestephenfordban? Ugyan már! - nevetek fel.
- A lánykának igaza van - látok mozgást a szemem sarkából, mire a látóteremben
megjelenik egy magas, kissé őszes-vöröses hajú férfi. - A Dowardok mind
megtalálják egymást, nem igaz? Főleg a különlegesek - vigyorog rám, mire
mohazöld szemétől kis nevetőráncok futnak össze.
- Ian? - csodálkozva meresztem rá a szememet.
- Személyesen - nevet fel és elindul felénk. - Nagyon régóta egy rokonnal se
találkoztam, mondjuk hiábavaló a meglepettségem ez iránt; nem igazán kedvel a
família, nem igaz?
Daniel morogva hátrál egy lépést, emiatt Ian megáll és reflexből ő is védekező
állásba merevedik.
- Daniel! - méltatlankodva szólok rá. - Elég legyen! Mi bajod van?! Ne legyél
ennyire udvariatlan!
- Ő egy dérfarkas - köpi a szót a fogai között, majd morogva néz rám. -
Sajnálom, Saiorse. Szólj, ha baj van, meg fogom hallani - majd beleveti magát
az erdőbe, időt se adva nekem, hogy győzködjem a maradásáról. Halként tátogva
bámulok utána, hirtelen egy szó se jön ki a torkomon. Éppen akkor nézek vissza,
amikor Ian szeme a jégkékről visszaváltozik az eredeti színére.
- Daniel! – kiáltok utána hitetlenkedve, majd beletúrok a hajamba. – Gyerekes
vagy! – ordibálok utána, majd bosszúsan fordulok Ian felé és az egyik
legcsúnyább nézésemmel, csípőre tett kézzel állok előtte.
- Úgy érzem, ezt szépen elintéztem - nyugtázza olyan nyugodtan, mintha semmi se
történt volna. - De ne csak álldogáljunk itt, hanem menjünk be a házba; nincs
már messze. Addig is mesélhetnél magadról - ajánlja fel. - Egyáltalán nem
ismerlek még, pedig rokonok vagyunk.
- Könnyű csevegés egy másik Doewarddal. Ritkán esik ez meg velem – vonom fel a
szemöldökömet, majd megcsóválom a fejemet és mellészegeződök.
- Csak hogy tisztázzuk, viselkedj velem úgy, mintha a nagybátyád lennék vagy
valami közelebbi rokon. Piszkálj, viccelődj és feleselj csak, a véredben van –
bólogat és elindul a várostól északra.
- Van benne valami. Jól eltaláltad - vigyorgok rá, miközben próbálok
feloldódni. – Saiorse. Kicsit furcsa érzés újra itt lenni, főleg úgy, hogy
mindent más színben látok.
- Gondolom engem nem kell bemutatni - viszonozza a vigyort, ezzel bátorítva
engem, hogy tényleg egy tipikus Doewad, aki viccelődve és piszkálódva fogadja a
többi rokont. – Mesélj a fiúdról. Mióta is vagytok együtt?
Erre elpirulok és lesütöm a szememet.
- Tényleg Danielről akarsz velem beszélni? Most találkoztunk, nem kell
eljátszanod az aggódó nagybácsit.
- Csak azért, hogy emlékeztesselek rá, milyen fajtából van. Saiorse, a Bredford
fiúk évek óta nem a legjobb választások - mintha figyelmeztetni próbálna, óvni,
de hogy mitől...?
- Honnan tudod, hogy Bredford? - nézek egy nagyot, mire megvonja a vállát.
- Ha elég idős leszel, például olyan kétszáz éves, már meg fogod ismerni a
családok jellegzetes vonásait, főleg akkor, ha fajtatiszták.
Szomorúan bámulok a fenyőkre, majd megfogalmazódik bennem a kérdés.
- Milyen örökké élni?
Ian próbál mosolyogni, de végül feladja és egy nagyot sóhajtva válaszol.
- Végtelenül unalmas egyedül. Semelyik rokonom se képes rá, hogy meglátogasson,
s egy Ragadozókkal teli falka meg végképp nem. Örülök, hogy itt vagy - néz rám
őszintén. - és hogy belecsempészel egy kis színt ebbe a fekete-fehér életembe.
- Hát... Azt hiszem, hogy örökké itt leszek, szóval mellettem nem lesz okod az
unatkozásra.
- Remek! - csapkodja meg a vállamat. - Azt hiszem lesz elég időnk a
bemutatkozásra.
- Nos, igen... - elszontyolodva bámulok a kilátásra, ahonnét be lehet nézni a
falu központjába. Átlagos emberként nem látnám az ott mászkáló embereket, de
most ki tudom venni az alakjukat. Halványan elmosolyodok és arra gondolok, hogy
anyu is ott lehet valahol.
- Sürgősen meg kell találnom Morsot – vágok bele a témába. – Valószínűleg a
Főfalka a nyomában van. Anyám majdnem teljesen védtelenül van otthon… Mi van,
hogy ha Mors esetleg odament figyelmeztetni őt, és út közben kapták el? Lehet,
hogy az anyámat is elkapták, Ian, muszáj odamennem és megnéznem, hogy… - esek
kétségbe, s hadarva indulok el a város felé, de Ian megállít.
- Hohohó, ácsi, ácsi… Mary tud vigyázni magára, nem is tudom, hogy miért hiszed
azt, hogy képtelen rá. Idősebb, megvan minden tapasztalata. Így is roppant
nehéz volt őt megtalálni, követni a szagát, mert az a tehetség, ami neki van…
- Ian… Miről beszélsz? – horkanok fel és kitépem magamat a kezei közül, ám nem
megyek el. – Anyu ember. Nincsenek szuper karmai, tök jó hallása és
fantasztikus szaglása. Még éles fogai sincsenek, az Isten áldjon meg! Hogy
lenne ő képes arra, hogy elintézzen tíz-húsz farkast egyes egyedül, Joshsal a
nyakában…? Te meghibbantál – indulnék el újra, de Ian nem enged. – Meg vagy
húzatva?
- Látom semmit se tudsz. Mary ügyesebb, mint hittem volna… - mosolyodik el
keserűen. – Egy pár év híján ezer éves vagyok, de attól még mindig ő marad a
tapasztaltabb. Mindig emlékeztetnem kell arra magamat, hogy vigyázzak vele,
mert ha nem tenném, könnyen végezhetném egyes-egyedül, a Főfalkával szemben.
Nem lenne kellemes találkozás.
- Te miről beszélsz? – húzom össze a szemöldökömet és nagyokat gesztikulálok a
kezeimmel.
- Sajnálom, lányom, hogy tőlem kell megtudnod, de anyád nem ember. Ő Mary Sue.
A legendás dérfarkas alfanőstény.
- Hogy mi? – döbbenek le.
