Locsi-fecsi

Sziasztok :) Hú, nagyon szégyellem magamat, hogy annyi ideje nem írtam már nektek - tényleg ezer bocsi, sok dolgom van a sulival is meg minden frinci-franccal. Már kint van a 12. rész is, a 15.-et a napokban kezdtem el írni a telefonomon. Most egy kicsi "szünetet" tartok a részek hozásával, mert most egy kicsit hirdetni szeretném majd a blogot, hogy kicsivel több emberhez is eljusson :) Nem könnyű olyan sokat olvasni, mint amennyit írok, főleg suliidőben, igen, tudom és ezer bocsi, de valahogyan nem tudok kisebb részeket írni :DD

Puszi,

Rosie

12. rész

Húha. Nagyon rég nem írtam nektek Locsi-fecsit. Hát, suli van, nincs idő, telefonról meg irtó nehéz.. Remélem nem okozok csalódást ezzel a résszel (sem), igyekszem írni a többit is!

Puszi,

Rosie

- Saiorse! Kérlek, kelj már fel – rázogat valaki, akinek először nem is ismerem fel a hangját, de utána rájövök.
Nyöszörögve nyitom ki a szememet, a távolban harc hangját hallom.
- Ideje ébredezni, Csipkerózsika – mondja Daniel csipkelődve, de látom rajta, hogy megkönnyebbült. – Még mindig nincsen vége, el kéne húznunk innen a csíkot.
- Most rögtön? – kérdezek rá, de tudom, hogy most nagy hülyeséget mondtam. – Hát persze. Mikor máskor?
- Gyere – húz fel a földről, de már ő is fáradt; ez az átváltozásdi eléggé fárasztó dolog.
- Nem tudok visszaalakulni, úgy érzem, mindjárt elalszok, itt helyben.. – próbálok egyenesen állni, de szüntelenül billegek.
- Egy kicsit! Kérlek.. Nekem se lesz könnyű, de ha meg akarjuk úszni ezt az egészet..
- … akkor muszáj lesz. Oké, értem, tudom – ereszkedek le vissza a földre és az átváltozásra koncentrálnék, de ezt a kialvatlanságom megzavarja.
Végül sok próbálkozás után érzem, ahogyan a testem farkas alakba akarja préselni magát, majd egy-két perc múlva, nagyon lassan teljesen elveszítem emberi formáimat.
Legszívesebben elterülnék az egyik bokor alatt és álomba szenderülnék, de nem lehet és tudom, hogy Daniel is ugyanígy érez. Pacsit, sorstárs! Nagy nehezen kezdek el futni utána, lassan haladunk, mert mind a ketten már az ájulás szélén tartunk, ekkor viszont történik valami… valami nagyon érdekes. Minél több ideje futok, annál több energiám lesz. Már rendes tempóban követem Danielt, majd mellékocogok, és úgy megyünk tovább. Érzem, ahogyan ő is felerősödik, tudom, hogy egyáltalán nem tudja, hogy mi történik és tőlem akarja megtudakolni. Tőlem? Ez komoly? Ő mond mindig mindent nekem, ő mutatja az újakat és nekem kell tudnom?
Hangok, mögöttünk. Ne, ne, ne, követnek minket! Gyorsabban szedjük a lábainkat, s ahogy egyre több ideje menekülünk, úgy gyorsulunk fel egyre nagyobb sebességre. Könnyedén leelőzzük azt a farkast, aki el akar minket kapni, majd látjuk, ahogyan sétára vált és inkább visszafordul; feladja az üldözést.
Körülbelül egy perc múlva meglátok egy romos, fából épült házat, aminek a teteje itt-ott beomladozott már. Az ajtó nyitva van, mi egyből berohanunk.
- És úgy mégis - zihálok már ember alakban az ajtót támasztva a hátammal -, biztos, hogy nem fognak ránk találni?
- Nem hinném - lihegi Daniel mellettem.
- Jó kilátásaink vannak... - morgom és elkezdem lecsitítani kapkodó lélegzetvételeimet.
- Két-három nap múlva úgyis tovább fogunk állni, nem fogjuk kockáztatni azt, hogy megtaláljanak - magyarázza, miközben besétál a rozoga konyhába.
- Elég régen nem lakhat itt senki - gondolkozok hangosan Danielt követve, majd a több centis porréteget vizsgálgatom az egyik pulton.
- Legalább húsz éve már senki se járt itt, rendesen el lett felejtve, hogy ez egy Bredford birtok - ad választ Daniel, miközben megpiszkál egy széket, hogy biztonságos-e, majd teljes meggyőződéssel ül rá, hogy nem fog eltörni. Igen ám, az viszont ahogyan leereszkedik rá, nagy robajjal esik össze. Megpróbálom magamba folytatni a kitörő nevetésemet, de nem bírom.
Haja összekócolódva hullik az arcába, miközben megkockáztatja a kimászást a törmelékek közül, s mikor sikerül felállnia, bosszúsan mered a székre. Egyfolytában nevetek, nagyon vicces látványt nyújt, tulajdonképpen olyan durcásan néz a - volt - ülőalkalmatosságra, mint egy duci kisgyerek az édesanyjára, aki közli vele, hogy nem kap több vattacukrot.
- Addig márpedig minden farkasos dolgot, vagyis a legtöbbet meg fogom neked tanítani - dől neki óvatosan az asztalnak, de inkább meggondolja magát és az egyik fa konyhapultot kezdi el támasztani.
- Például...? - tudakolom meg, miközben felsorolom a fejemben, hogy milyen farkasos dolgok lehetnek.
- Vadászat, az érzékszervek használata, elválasztani a gondolatainkat egymástól... - még sorolná, de közbeszólok.
- Szét tudod már választani a gondolatainkat? Hogyan? - meredek rá kíváncsian.
- Majd elmagyarázom - legyint -, de vannak fontosabbak is, amiket muszáj lesz megtanulnod. A vadászat nagyon fontos, mivel segíteni fogsz nekem benne.
Hangosan kifújom a levegőt és elképzelem, ahogyan egy őzt üldözök, de elbotlok egy fának a gyökerében és elesek, a vacsoránk meg vígan ugrándozik tovább abban a tudatban, hogy röhejessé tett egy farkast, aki mellesleg egy Alfa-nőstény. Remek.
- Nem hiszem, hogy könnyű dolgod lesz - túrok bele sűrű hajzuhatagomba.
- Csak megoldjuk - villant rám egy féloldalas mosolyt haja mögül. - Egy őstehetségtől tanulni a legnagyobb megtiszteltetés, amit valaha kaptál.
- Aha... Megnézném, hogy az "őstehetség" - rajzolok macskakörmöket a levegőbe - hogyan vadászik egyedül, ha kell neki a segítségem.
- Azt egy szóval sem említettem, hogy kell a segítséged - csóválja a fejét és rám nézve felvonja a szemöldökét. - Honnan veszel ilyen marhaságot?
Bosszúsan trappolok ki a konyhából, hogy körbenézzek a házban. Elegem van abból, hogy Daniel valahogyan mindig zavarba hoz valamivel.
Csak most nézem meg jobban az előszobát. Az egész ház szürke színű fából készült, ami megkopott már az évek folyamán. Az ajtó mellett egy szekrény van ugyanabból a fajta fából, valószínűleg a cipők tárolására lett kitalálva. Közelebb lépek, amikor észreveszem a fekete kacskaringós mintát, ami a fiókokat díszíti, de már az is lekopó félben van. Bal oldalt a folyosó végén nyílik egy ajtó, csak úgy, mint közvetlen mellettem jobb oldalt; először abba fogok bekukucskálni, de ahogyan megfogom a kilincset, a kétely felveti bennem a fejét. Oké, készüljünk fel a legrosszabbra. Mit mondott Daniel? Húsz éve nem járt itt senki? Mi van, ha egy hullával fogok farkasszemezni odabent? Nem említette, hogy mi lett a ház előző tulajával, viszont nem megyek vissza megkérdezni, mert ki fog röhögni. Nos... Nyisd ki, Saiorse, egy hulla nem fog megtámadni téged. Hát... Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy vérfarkasok is léteznek, pedig nekik sem kellene. Vagyis javítok, nekünk. Nagy levegőt veszek és bent tartom, amíg megfogom a kilincset, majd amikor a réz elkezdi hűteni a tenyeremet, kifújom. Hajrá csajszi.
Egy hirtelen mozdulattal lököm be az ajtót és a nyitódásával együtt egy óriásit ugrok hátra, neki Danielnek, mire meglepetten fordulok meg.
- Bocs... - motyogom és hátralesek, hogy mit takar az ajtó.
- Csak ez az egy hálószoba van, más alvásra való alkalmatosság nincs a házban... Már fel akartam említeni - mondja kínosan Daniel, majd amikor ránézek látom, hogy a tarkóját vakargatja. - Majd alszok a földön.
- Oké - bólogatok szapora szívveréssel, a meglepettségtől nem tudok többet mondani. Egy pillanatra azt hittem, hogy egy ágyban fogunk aludni.
Elindulok befelé, hogy ne kelljen beszélgetést kezdeményeznem, de Daniel nem így gondolkozik, mert bejön utánam.
- Lehet - vagyis biztos -, hogy tiszta por az ágynemű, lyukas, meg ilyenek... - tájékoztat, miközben megindulok az ággyal szemközti szekrény felé. Kihúzom a legfelső, ugyanolyan kacskaringós mintával díszített fiókot, mire a felszálló portól köhögni kezdek.
- Itt van ágynemű - köhécselek és mutatok a bézs, vörös rózsákkal tarkított huzatokra, amik kifejezetten jó állapotban, pormentesen, takarosan összehajtogatva lapulnak bent.
- Gond megoldva! - csapja össze a tenyereit és lehuppan az ágyra.
Gondolkozva turkálok a szekrényben, de semmi érdekeset nem találok, így kinézek az ablakon.
- Tíz óra lehet - hallom Daniel hangját és amikor odapillantok látom, hogy ő is kifelé néz.
- Aha.. Szóval három nap - vizsgálgatom, mire elkapja a tekintetemet.
- Három nap - ismételi, mire összepréselt szájjal bólintok, majd újra az erdőt kezdem el tanulmányozni az ablakon keresztül.
Csend; tagadhatatlanul feszült a levegő.
- Na és hány éves is vagy? - töri meg a csendet.
- Novemberben leszek tizenöt - nem nézek rá, mert nem akarom látni, hogy hogyan reagál a számra.
- Tizennégy éves vagy? - hüledezik. - Egy tizenhatosnak néztelek!
- Tessék? - nevetek fel és visszapillantva Daniel meghökkent arcával találkozok.
- Eskü! Tizennégy... - suttogja maga elé bámulva.
- Te meg... - kezdem, mire gyorsan befejezi az elkezdett mondatomat.
- Tizenhét.
- Akkor jól tippeltem - mosolygok csak úgy magamnak, amikor észreveszem az ajtó mögött lévő egészalakos tükröt. Odafelé kicsit meglököm az ajtót, hogy kényelmesen odaférjek. Tizenhat... Azt hitte, hogy csak egy év van közöttünk; lehet, hogy azért mert megcsókolni, mert idősebbnek nézett. Mondjuk a hosszú, göndör vörös loboncommal sokan felbecsülik a koromat, erre egy lapáttal még rá is tesz a porcelánfehér bőröm, a magasságom, de a szeplők annyira mutatják az igazi életévemet... De úgy látszik, nem eléggé, mivel Daniel közelről is látott már... Márpedig tényleg jó közel volt.
- Ami a viharos estét illeti... - köszörüli meg a torkát; mintha a gondolataimban olvasna.
- Nem kell bocsánatot kérned! - mondom gyorsan, nehogy elkezdjen mentegetőzni. - Semmi baj. És mi van a folyosó végén? - váltok hirtelen témát, mert nem akarok újra feszengeni.
- Nem tudom, zárva van - von vállat hanyagul.
- Ezt nem kellett volna megkérdeznem... - nevetek fel erőltetetten, de hamar el is hal a hangom.
- Csak nem félsz? - vigyorog; tudtam, hogy ez lesz, hogy én mennyire biztos voltam benne!
- Hagyjál már - horkantok fel. - Nem félek.
- Az illatod mindent elárul - miért, miért nem tudom azt a vigyort letörölni a képéről?!
- Igen? - lépek ki a szobából hirtelen felindulásból és a folyosó végén lévő szobát célzom meg.
- Saiorse, várj! - szalad utánam. - Csak cukkollak, nem kell kinyitnod. Amúgy se tudnád.
- Te sose tudod, hogy mikor elég, ugye? - nézek rá hitetlenkedve, mire egy félmosollyal megvonja a vállát.
- Nem nagyon.
Dühösen fújtatva fordulok vissza és szemezek a szürke ajtólappal. Márpedig ki foglak nyitni...!
- Ugyan már, Saiorse! - utálom, amikor kimondja a nevemet, mert egyből elkezd bizseregni a szívem környéke. - Nem tudod kinyitni, gyenge vagy! Egy lány nem ké... - meglepett nyögéssel hagyja félbe a mondatát.
Morogva csapok oda az ajtónak, mire a körmeim mély barázdákat hagynak benne. Nagyokat pislogva emelem fel szemeim elé remegő kezeimet, mire látom, hogy az ujjaim végén kiserkent a fehér szőr és a körmeim helyét most óriási karmok foglalják el. Akadozva fújom ki a levegőt, mire kissé nyugodtabban nyugtázom, hogy a szőr bizseregve visszahúzódik, ahogyan a karmom is.
- Ez meg mi volt? - remeg meg a hangom, miközben Daniel felé fordulok, aki rajongással nézi a kezeimet.
- Részleges átalakulás - mondja még mindig ámulattal. - Csak a legnagyobbak képesek rá. Vagyis csak két olyan farkas képes rá, akik szintén Doewardok.
- Még most is élnek? Nem ismerek sok rokont, akik bevallották, hogy vérfarkasok - mérgelődök.
- Ian Doeward, 1336 -ban született...
- Szóval már nem él - vágok közbe, de Daniel megrázza a fejét, mire eltátom a számat. - Tessék? Az azt jelenti, hogy már - számolom ki gyorsan fejben - hatszázhetvennyolc éves? Az lehetetlen.
- Úgy hiszed? - válaszol cinikusan.
- Hát persze... Vérfarkasok is léteznek - mormolom magam elé.
- Senki se mondaná meg, hogy annyi idős, hiszen csak harmincnak látszik - magyarázza -, de ezt eddig csak hím farkasokon tapasztalták.
- Csak azt ne mondd, hogy örökké fogok élni - nyögöm, mire Daniel sajnálattal a szemében néz rám.
Örökkön-örökké... A gondolatra megimbolyog körülöttem a világ. Nem akarok az idők végezetéig élni!
- Valami megoldás biztosan van!
- Ez azt jelenti, hogy gyorsabban gyógyulsz, mint a többi átlagos vérfarkas. Sokkal jobbak a túlélési esélyeid, de szerintem többet megtudnánk Iantől.
- Na és... ki a másik?
- Philip Doeward, aki pedig 1719 -ben született.
- Semelyikőjüket se ismerem. Azt hiszem, anyuval alaposan el fogok beszélgetni. És hogyan akarjuk megtalálni Iant? - tudakolom. Egy nagy, pár százas híján ezeréves farkas biztosan kitapasztalta már, hogyan nem találnak rá.
- Castlestephenfordban lakik, ahonnan a busszal indultunk.
- Az egyik rokonom ott lakik, ahol mi, de nem tudok róla? Mesés - hitetlenkedek.
- Te gondolkozz el azon, hogy nem tapasztaltál-e a faluban furcsa történéseket, én addig elmegyek vadászni - indul sietősen az ajtó felé, miközben én a sarkában kocogok.
- Nem akarok nyers húst enni - fintorgok, mire látom, hogy Daniel megforgatja a szemét.
- Gyűjtsek neked gombákat és bogyókat? Ne viccelj - túr bele a hajába.
- Nem viccelek. Nem fogok nyersen megenni egy nyulat - húzom fel az orromat, mire Daniel borsosan szól vissza.
- Akkor éhen maradsz! - tárja szét a karjait.
- Nem, mert te aranyos leszel és gyűjtesz nekem bogyókat - vigyorgok, mert tudom, hogy a bunkó külső mögött egy kedves fiú rejtőzik.
- Megbánod ezt még - csapja rám az ajtót, így kettesben maradok a rejtélyes szobával.
Bemegyek a hálóba és kilesek az ablakon, de már sehol se látom Danielt.

11. rész; part II.

Az a zűrzavar, ami a kezdetét vette… Borzalmas úgy látni a farkasaimat, hogy engem akarnak megvédeni, de a saját testi épségükkel… Vonakodva futok Daniel mögött, aki egyenesen a kerítéshez vezet, mármint a kerítés alatt lévő lyukhoz – tudatosul bennem a gondolat, mire fújok egyet. Hát persze. Daniel.
Odaérünk, mire ő félreáll, hogy előtte menjek ki, nehogy visszaszökjek harcolni. Kedves gondolat, de nem vagyok annyira eszetlen, hogy megnehezítsem az amúgy is nehéz helyzetben levő falkatársaim munkáját. Egy pillanatra viszont mégis elbizonytalanodok. Valami más lett… Valami nincsen rendben. De micsoda?
Érzem Daniel sürgetését, de nem akarok átbújni a lyukon. Az a furcsa érzés tart bent, ami egyre csak nő és nő, nem akar alábbhagyni, sőt, egyre nagyobb lesz. Késztetést érzek arra, hogy hátraforduljak, így amikor megteszem, egy másodpercre lemerevedek: egy éjfekete, kék szemű nőstény rohan az én nőstényharcosom felé; sokkal gyorsabb, mint a többiek, vékonyabb, olyan, mintha napok óta nem evett volna és sokkal nyúlánkabb is. Összezavarodva tekintek újra a szemébe és rájövök, hogy mit találok furcsának. Kék a szeme. Egy farkasnak nem lehet kék szeme.
Teljes erőmből kezdek el rohanni, hogy el tudjam állni az útját, miközben tudom, hogy Daniel komplett idiótának tart. Minden izmomat megfeszítem, hogy gyorsabban oda tudjak érni, mint ahogyan a másik farkas, ám ez lehetetlennek tűnik. Nos, szálljunk szembe a lehetetlennel, gondolom és nagy hévvel még gyorsabban lököm magam előre. Már csak pár méter választ el a célomtól, de az elrugaszkodik a földtől. A másodperc törtrészéig lelassulok, de utána még nagyobb sebességre kapcsolok, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve én is a levegőbe ugrok. Ott ütközünk össze, a bordáim alig hallhatóan megreccsennek, amikor nekiütődök a nősténynek. A köves földre érkezünk, de amíg én – szerencsére – puhára estem, a másik farkas nem mondhatta el ugyanezt magáról. Nehezen lélegzik, állapítom meg, amikor óvatosan lekászálódok róla. Beverte a fejét egy kőbe, következtetek az egyre nagyobb vértócsából. Én tettem. Az én lelkemen fog száradni, ha meghal.
Nyüszítve kúszok oda hozzá, mire belenéz a szemembe. Könyörög azért, hogy mentsem meg, látom a megbánást fényét a szemében. Össze-vissza toporgok, nem tudom, hogy mit csináljak. A szememben könnyek gyűlnek, miközben odatelepedek a haldokló nőstény mellé, aki miattam fog meghalni.
Soha nem is ismertem, de most már nem fogom megismerni. Hallgatom, ahogyan halkan szuszog mellettem és összeszorítom a szememet, aminek következtében kicsordul a könnyem. Egy olyan farkast siratok, aki meg akart ölni valakit közülünk. Egy olyan farkast, aki akár engem is megölt volna, ha tehette volna, de én most itt vagyok és a könnyeimet hullatom érte. És élek. És a nőstényharcosom is él, nem ölt meg minket, erre neki kell most meghalnia!
Erősnek kell lenned Saiorse. Állj fel. Mindig felálltál. Emlékszel? Most is meg kell tenned. Tudod még, hogy hogyan ködösítetted el az elmédet, amikor egyszerűen nem akartad végigcsinálni a napot? Ugyanazt kell csinálnod, ám most ne annyira erősen. Fel kell állnod, rendben? Menni fog, kislány!
Remegve tápászkodok fel a földről és körbenézek. Körülöttem mindenhol vér, csattogó állkapcsok és harcoló farkasok. Mindez miattam történik és én nem tehetek semmit, csak annyit, hogy nem hagyom kárba veszni azt, amiért harcolnak.
Értem.
Mikor ráeszmélek, hogy mit kell tennem, már javában azt teszem; futok vissza Danielhez, vissza a menekülőúthoz és elviharzunk innen olyan messzire, amennyire csak lehet, olyan gyorsan, ahogyan a lábunk bírja. Amikor már látótávolságban vagyok a kerítéstől, észreveszem, hogy nincs ott. Daniel elment.
„Elment, a francokat!” – gondolom, mire megérzem az illatát a hátam mögül, s a következő pillanatban villámsebességgel porzik el mellettem. Szóval nem én gondoltam, hanem ő gondoltatta velem. Szép dolog, mit ne mondjak. Még jó, hogy nem kezd el az agyamban turkálni. Vagy már megtette, meresztem ki a szememet. Ó édes Istenem, csak innen jussunk ki és megnyúzom ezt a gyereket.
Rémülten nézek a hátam mögé, amikor meghallom a mi irányunkba dobogó mancsokat a földön. Kettő szürke farkas, teljes sebességben. Spuri van, de nagyon gyorsan! Felkapva a nyúlcipőt rohanok a kerítéshez és gyorsan átcsusszanok alatta, majd Daniel is követ, kint viszont átveszi az irányítást és beelőz. Csak is dél felé, Saiorse, ott leszünk biztonságban, érzem magamban és átkozom ezt a dolgot, ami köztünk van. Miért kell minden gondolatát hallanom?
Ha minden gondolatát hallanám, akkor már gázban lennék. Kösz, nagyon édes vagy, közlöm vele gondolatban szarkazmussal és érzem, hogy megmulattatom ezzel. A harc közepén. Csodálatos teljesítmény, Daniel Bredford, mit ne mondjak.
Dühöngve futok utána, mikor hirtelen lefékez előttem és belé rohanok. Szólhatott volna, ha már van ez a gondolatmegérzős cucc, ez most pont olyan volt, mint amikor rácsaptam Morsra az ajtót. Daniel felhorkantott, talán nevetni próbált. Aha, biztosan látta a jelenetet, ahogyan szegény Mors orra megbánja az ajtóval való találkozást. Az övé is meg fogja bánni, ha nem magyarázza meg, hogy mi a francért állt meg?! Azt akarja, hogy mi legyünk a jutifali a vacsi után? Morogva próbálom beelőzni, de egy oldalra lépéssel elállja az utamat. Egy újabb farkas.
„Csak délre és meg se állj a házig!” – érzem az utasítást, mire az agyam a szemem elé vetít egy romos házikót, amit még soha életemben nem láttam.
„Még hogy itt hagyjalak három farkassal? Nem, szó sincs róla!” – tiltakozok, mire a bokrok közül előlép egy másik, sötétszürke fajtánkbeli. – „Bekerítettek minket…” – érzem meg a másik két farkas szagát mögöttünk.
„Na nem mondod!”
„Hé, most rohadtul nincs idő a bunkózásra és amúgy is, a szarkazmus az én dolgom most, mert olyan kedvem van!” – kelek ki magamban, de tudom, hogy Daniel hallja – vagy legalábbis olyasmi.
„Állj le, elegem van a tomboló vérfarkashormonjaidból!”
„Még hogy vérfarkashormonok! Hah! Micsoda elnevezés!” – kontrázok mérgesen, miközben ő megfordul, hogy a másik két példánnyal nézzen farkasszemet.
„Nem szórakozok, a nőstény vérfarkasokat sokkal nehezebb kezelni. Szerinted az fajtatiszták miért csak férfiak?”
„Most őszintén, ha csak férfiak lennének fajtatiszták, akkor a faj rég kihalt volna!” – mérgelődök, miközben én is az előttem álló farkas szemébe bámulok. – „Hányas voltál az iskolában?”
„Ne kötözködj, vagy gondolok egyet és itt hagylak, hadd küzdjél meg ezekkel a vérengző fenevadakkal. Még egy szó és komolyan megteszem.”
„Utállak” – morgok, miközben oldalra nézek.
„Én is.”
„Oh, helyben vagyunk” – ha élve kijutunk innen, esküszöm, hogy napokig nem fogok hozzá szólni! Napokig!
„Addig is biztos távolságban leszek a dühkitöréseidtől” – válaszol egy olyan gondolatra, amit nem is neki szántam.
„Most elég!” – és mintha a szemben álló farkas is ezt gondolná, belekarmol a lábamba. Éppen, hogy csak a felszínt sérti meg, mert az utolsó pillanatban reflexből kapom hátra, de ez nekem pont elég ahhoz, hogy minden dühömet rá irányítsam. Morogva vetem rá magam és leterítem a földre, viszont vigyázok, hogy ne essen bántódása és csak lefogjam, ám nem olyan könnyű kitérni az éles fogakkal teli száj elől. Teljes súlyommal rátehénkedek, majd annyira hangosan vicsorítom ki rá a fogaimat, hogy látom a rémületet a szemében. A farkát behúzta és vinnyogva fekszik előttem a hátán, mire én elővigyázatosan, végig szemmel tartva lehátrálok róla. Egy utolsó morranást kap, majd eliszkol a közelemből. Nem lettünk puszipajtások, az biztos.
Segítőkészen fordulok Danielék felé, akik szintén elkezdték a veszélyes játékukat. Egymást kerülgetve, fenyegetően meresztgetik a szemüket a másikra, miközben a megfelelő támadáson gondolkoznak, vagyis Daniel legalábbis, úgyhogy szerintem a többi farkas is a lehetőségeiket veszi számba.
„Saiorse, figyelj, ezt most komolyan fogom gondolni. Ha nem húzol innen el most azonban, akkor soha többé nem segítek neked semmiben!”
„Nem kell a segítséged!” – morgok rá hátulról, majd amikor úgy fordulnak, hogy a szemembe tud nézni, hitetlenkedve bámul rám, hogy vajon miért vagyok ilyen ostoba? Úgy imádom ezeket a kedves hangvételű gondolatokat, komolyan…
„Menj már! Túl fontos vagy ahhoz, hogy itt elpatkolj nekem.” – süti le kelletlenül a szemét, de én továbbra is őt nézem. Hogy tessék? Kinek vagyok én fontos?
Danielnek. A név úgy villant be a szemem elé, hogy nem is gondoltam rá. De ha nem én, kezdem el pásztázni a földet, akkor nem más, mint..
Panaszos vonyítást hallok, mire felkapom a fejemet és látom, hogy mind a két farkas elkezdett támadni. Ha most ember lennék, elsírnám magam tehetetlenségemben, de most nem vagyok ember, miért kell mindig emlékeztetnem magamat erre?! Mérhetetlen düh önt el, amikor észreveszem a kicsordult vért Daniel oldalából. Nem, nem tudják, hogy kivel kötözködnek, gőzük sincs róla, de megmutatom! Nagyon gyorsan megindulok feléjük és lassítás úgy letarolom az egyiket, mint egy rombológolyó. Meglepetten néz fel rám, nem is sejtette szerintem, hogy meg fogom merni támadni őt, de hamar felocsúdik döbbenetéből: durván lelök magáról, mire én oldalra zuhanok. A földre érkezve felnyüszítek, majd remegő lábakkal próbálok felállni, sikertelenül. A farkas felém áll és kivicsorított fogai közül rám cseppen egy nyálcsepp, amikor újra a porba kerül, de most Daniel által. A másik farkas vérben fekszik, de még nem halt meg, lélegzik. Életben hagyta, ahogyan a másikat is életben fogja hagyni. Lassan minden olyan homályos lesz... A morgásokat mintha víz alól hallanám, mintha nem ezen a világon lennék.. Minden elsötétül, de előtte még a fájdalom beleszúr a bal mellső lábamba. 
Hogy a francba fogunk így megmenekülni? 

11. rész; part I.

Mennydörög? Újra esik? Ez a két gondolat jár a fejemben, amikor még napfelkelte előtt valami hangos dübörgés kelt fel. A fejemre húzom a fehér takarómat, hogy ne halljam az esőt, amikor újra dörög az ég. De hiszen az ég nem így dörög; az már igazi istencsapás lenne. Inkább úgy hangzik, mintha ágyúval lövöldöznének közvetlen az ajtóm előtt. Valaki szerzett egy ágyút, vagy mi a ménkő…? Átkozom magamat, amiért reggel ennyire tompa az agyam.
- Saiorse, nyisd már ki, az Isten áldjon meg! - hallom meg tompán Daniel dühös kiáltásait az ajtón túlról, amit újra és újra megdönget.
Szóval még sem az eső keltett fel ilyen istenverte korán. Mi lehet ilyen fontos?! Hulla fáradtan kelek ki az ágyból, nem sietek, mire Daniel újra elkezdi ököllel verni a bejáratot.
- Esküszöm, ha nem nyitod ki... - szaporázom meg a lépteimet, hogy időben odaérjek és szélesre kitárom.
- Mi van?! - förmedek rá, miközben beletúrok a hajamnak nevezett szénaboglyába. - Mi volt ilyen fontos, hogy...
- Nem alkalmas az idő a fecsegésre! Saiorse, gyorsan... - vág bele idegesen a szavamba, de én nem hagyom magamat.
- Tudod mit, már nagyon nem értelek Daniel, de ez, amit te már napok óta leművelsz, az több a soknál, és nem lehet iga... - dühöngök, de most sem bírom befejezni azt, amit mondani akartam. Szerencséje van, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bemossak neki egyet, mert legszívesebben azt tenném.
- Körbevettek minket! - hadarja, mielőtt újabb dühkitörést szenvedek el.
Halálos csend.
- Hogy... hogy mi? – még a vér is meghűl bennem, amint ezt meghallom. - Kik? És... Miért?
- Majd elmagyarázom, de most a lehető leggyorsabban öltözz fel, hogy elindulhassunk. Én addig őrt állok - csapja rám az ajtót.
Egy pillanatra csak bámulni tudok, azután észbe kapok és az összes ruhámat kiborítom a bőröndből. Kell lennie valami normálisnak... Mindent összekotrok, majd remegő kézzel próbálom kibogozni a ruháimat. Egy örökkévalóságnak tűnik, de végül sikerül és a kupacból kihalászom a lehető legkényelmesebb moha zöld pólómat és  a bézs színű rövidnadrágomat.
- Na... – suttogom, miközben remegek, mint egy nyárfalevél és megindulok a kijárat felé, de Daniel megelőz. - És mi lett volna, ha még öltöztem volna?
- Tudod, ha megtanulod használni az érzékszerveidet ember alakban is, akkor mindenkinél jobb hallásod lesz - hadarja türelmetlenül. - Átváltozunk.
- Mégis hogyan? - aggodalmaskodok, de gyorsan megnyugtat.
- Semmi új, ugyan azt kell csinálnod, amit az istállóban - ereszkedik le négykézlábra és én követem a példáját.
Nagy levegőt veszek és mindent ugyanúgy képzelek el, de nem sikerül. Erőlködve szorítom össze a szememet és kényszerítem arra magamat, hogy magam előtt lássam az erdőt, hogy halljam a madarakat… De akárhogyan is akarom, nem megy, teljesen le vagyok blokkolva. Magam mellé lesek, hogy Daniel hol tart és leesik az állam.
Az átalakulás - bár nem fájdalmas - borzasztóan néz ki. Meglepődve látom, hogy a ruhája beleolvad a testébe, miközben már félig fekete szőr borítja; a feje már majdnem teljesen átváltozott, míg a teste még nem. A tarkómon végigtáncol a hideg. Mi van, ha csak akkor nem fájdalmas, amikor már muszáj átalakulnunk? Ki tudja, hogy Danielt milyen megpróbáltatások érik? Mi van akkor, ha csak úgy mutatja, hogy meg se kottyan neki? A körmei éles karmokká változnak át, miközben én lefutom ezt a kérdésmaratont. Ámulva, de rettegve nézem, ahogyan farkas lesz belőle.
Feláll és megrázza a bundáját, majd szép szemeivel sürgetően néz rám. Kétségbeesetten csóválom a fejemet: képtelen vagyok rá.
- Daniel, ez nekem nem megy. Figyelj, meg bírom védeni magamat, nyugodtan... - még be se fejezem, de rám mordul. Farkasként se jobb, mint emberként.
Idegesen les rám, majd az ajtóra. Ide-oda kapkodja a fejét, szerintem valami megoldáson gondolkodhat.
Hangosan kifújom a levegőt és újra kezdem. Elképzelem azt a napot, amikor Daniellel először alakultunk át és ő magyarázta el, hogy hogyan kell. Szinte hallom a hangját, ahogyan csukott szemmel megpróbálom előidézni azt a bizonyos emléket.
Ujjongva fogom fel, hogy elindult az átváltozásom és fájdalommentesen zajlik. Pár pillanatig tart az egész, valami oknál fogva most gyorsabban megy. Tüsszögve állok fel a padlóról immár farkasként és erőteljesen megrázom magamat.
Nagyon fura... Olyan, mintha két ember lenne a fejemben; az egyik én, a másik pedig egy számomra ismeretlen és nem tudom szétválasztani a kettőt egymástól. Össze-vissza kavarognak az én és az ő érzései és nem tudom, hogyan lehetséges ez. Vagy így farkas alakban megsérül az agyam...? Én esküszöm, hogy csak erre bírok gondolni. Érzem az én aggodalmamat és valaki más türelmetlenségét, majd meglátom Danielt az ajtóban toporzékolni. Még el is nevetném magamat, ha nem lennénk veszélyben. Mert biztosan, hogy baromi nagy veszélyben vagyunk és nekem még egy icipici információmorzsa se jutott.
Lehet, hogy teljesen őrültség, de én.. „érzem” Danielt? A másodperc töredékéig elvetem ezt az ötletet, de utána rájövök, hogy valószínűleg ez így van. A farkasok ennyire jól megérzik egymás hangulatát? Mors ezt miért nem mesélte el nekem? Daniel farkaspofájára is kiül a felismerés. Ő is biztosan érez engem. De hogyan? És miért?  
Megpróbálom jobban szétválasztani az ő és az én gondolataimat, de nehezen megy. Egy másodpercre mintha sikerülne, de utána újra elbukok. Amíg én itt szenvedek, valószínűleg Danielnek már sikerült is a művelet. A fejével int az ajtó felé és kíváncsi rezdüléseket küld nekem, ami biztosan ennyit jelenthet: „Félsz?” Makacsul indulok el a zárt bejárat felé, majd felugrok és kinyitom a mancsommal.
Az ajtó kicsapódik, de én nem lépek ki rajta egyből. Habozok. Mi van, ha ahogyan kiteszem a lábamat, megtámadnak? Nem, rázom meg a fejemet, Saiorse Doewardot nem abból a fából faragták, hogy megijedjen néhány kósza vérfarkastól, akik valószínűleg idősebbek és tapasztaltabbak, meg erősebbek… Oké, ez nem a legjobb lelkesítő, amit valaha az emberiség mondott, de nekem bőven elég ahhoz, hogy be tudjam bizonyítani: bizony, egy ilyen lány, mint én, tud nagyon bátor is lenni. Vagy inkább vakmerő.. De ez nézőpont kérdése.
Az államat felcsapom a magasba és magabiztos tartással lejtek ki pár métert a faház elé, Daniel morogva lapul mögöttem és pásztázza a környéket, amikor hirtelen a környező erdőkből felbukkannak a farkasok… Legalább húszan lehetnek és mind felénk bámulnak. Végigráz a hideg, de próbálom fenntartani azt a látszatot, hogy meg se kottyan ennyi farkas. Élesen nézek végig rajtuk, miközben érzem Daniel dühét és kétségbeesését. Azt hiszi, hogy itt a vég.
Téved.
Mocorgást látok a szemem sarkából és odakapom a fejemet. Az egyik homokszínű farkas fülét lecsapva, vinnyogva közeleg felénk, majd pár méterrel távolabb tőlem hanyatt fekszik. Döbbenten nézem a folyamatot, ahogyan még legalább öt, különböző színű farkas ismétli meg társuk viselkedését. Hátranézek a boldogságérzetre és látom, ahogyan Daniel meglepetten mosolyszerűségre húzza a száját és ámulva nézi a sok farkast aki behódolt – nekem? A következő pillanatban elvonyítja magát, amibe beszállok én is és a többi – most már – falkatagom is. Saját falkám van? Sose hittem volna, hogy éppen velem fog ez megtörténni, ahogyan nem tudtam a vérfarkasok létezéséről sem, mostanáig. Az a megfoghatatlan érzés, ami most eltölt… Hatalom és büszkeség, megspékelve egy kis felelősségtudattal.  Láthatatlan kapocs köt össze ezekkel a még ismeretlen farkasokkal és emberekkel, mert ők ugyanúgy nem ismernek engem, mégis az én oldalamon állnak. Ha harcra kerül a sor, ők itt lesznek nekünk.
Körbenézek és látom, hogy a sok diák kifelé kukucskál a házukból és nem mernek kijönni. Észreveszem Claire-t és csak szórakozásból elkezdem keresni a tekintetét, s mikor megtalálom, kivicsorítom a fogaimat. Rémült feje villámgyorsan tűnik el a függöny mögött, mire legszívesebben kacagni kezdtem volna, még ebben a helyzetben is.
Kevesen vannak mögöttem, de ahogy végignézek a már álló falkámon, látom, hogy mind erősek, nagyon erősek, van, aki izmosabb, mint néhány volt társa a másik oldalon, ahonnan egy másik szürke nőstény farkas bámul rám fenyegetően. Látom a vívódást a szemében, azt, ahogyan megpróbál ellenállni annak az erőnek, amit senki se lát.  Kicsit megimbolyog, de utána nagyon lassan megindul felénk. Halk morgásokat hallok a hátam mögül, mire fegyelmezően hátrapillantok; abban a pillanatban mindenki abbahagyja és feszülten kezdi figyelni a közeledő fajtatársunkat, aki kicsit messzebb, mint ahogyan előbb a többiek, de a hátára gurul.
Nem hiszek a szememnek, amikor a tekintetem elkóborol és az erdőből észreveszem a kivillanó borostyán sárga szempárt… Mors bent lapul egy fatörzs aljában, és esküszöm eddig észre se vettem, hogy ott bujkál. Fekete bundája csupa sár, így beleolvad a talajba; csak a szeme tűnik ki. Mindenki kővé dermedve áll és várja, hogy ki kezdi el a támadást, mivel ebből az lesz, tudom, érzem a levegőben. A légy zümmögését, no meg huszonhárom farkas halk szuszogását lehet hallani. Valószínűleg Mors rájött, hogy ez egy ideig nem fog elkezdődni, mert feláll, nem törődve azzal, hogy mekkora zajt okoz és nagy léptekkel közeledik felénk. Ahogyan kiér a napra, meglátom a hátán lévő sebeket, amelyekből szivárog a vér, de észre se lehet rajta venni, hogy megsebesült, hiszen rendületlenül, a fájdalom kimutatása nélkül nyal pofán, amikor elém ér. Kilenc farkas tizennégy ellen. Nos, az arány sokkal javult, főleg úgy, hogy a kezdetekkor mi voltunk ketten, míg ellenünk húszan.
Az egyik sötétszürke példány – valószínűleg ő a vezér a nőstény után, aki átállt hozzánk – morogva előrelép. Pár másodpercig nem mozdul, még a morgást is abbahagyja, de itt már megfeszítem az izmaimat. Több hím mellém áll, majd kicsit előrébb hajol. Ők is támadásra készek. Mors körül valósággal vibrál a levegő, ő élvezi a csatahelyzetet.
Nem úgy, mint én, vagy Daniel, aki időközben elkezd egy kicsit hátrébb csalogatni. Engedelmeskedek neki, bár nem fűlik hozzá a fogam, így a nőstény beáll a helyemre, ami elszabadítja a káoszt.
Egyszerre minden farkas nekiindul, hogy ott tépje a másikat, ahol éri. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne rohanjak a vesztembe, mert nem tudok harcolni, de fáj, hogy így látom azokat, akik az én oldalamra álltak.. Az egyik ellenség áttör a védelmemre kelő farkasok közt és felém indul. Pislogásra sincs időm, de Daniel már előttem terem és egy jól irányzott harapással téríti el a farkast arról a pályáról, amit kiszemelt magának. Vinnyogva iszkol el, miközben mi megindulunk, el a csatatérről.

Folytatjuk...