20. rész

Egyszerre fényekre leszek figyelmes és álmosan ülök fel a saját ágyamban. Körbenézve azonban azonnal megcsap, hogy olyan furcsa valami… Az egész szobát megvilágítja valami érdekes, narancssárgás fény, de ezen kívül még rend is van. A szekrényem is fel lett állítva, pedig nem én voltam. Álmosan, ásítva botladozok ki az ágyamból, hogy megnézzem, mi folyik kint, de a látványra elborzadok.

Bár az aszfalton sincs ott az az istentelen mély szakadék, házak állnak, de lángnyelvek nyalogatják az oldalukat, egyre közelebb terjeszkedve hozzánk. Mintha újra benépesült volna a falu, mindenki az utcákon rohangál és ordibál. Hirtelen egy ismerős alak ugrik ki az egyik égő házból.
- Nicole! – sikoltom és kitörök a szobámból a folyosóra. Természetfeletti gyorsasággal jutok ki a házból és kezdek el mezítláb rohanni a nedves füvön át legjobb barátnőm felé a nevét sikoltozva. – NICOLE!
Aztán megtorpanok azzal, hogy nekifutok egy óriási, láthatatlan falnak, ami elválaszt engem a tűztől és az ottani káosztól. Egy pillanatra csak állok és bámulom az eseményeket, azonban hamar felocsúdok és újra ordibálni kezdek, küzdve az ellen a láthatatlan erő ellen, ami visszatart.
- Nicole!! – sikítom hangosabban kétségbeesésemben és a falat verem az ökleimmel, amíg azok a nagy erőtől véresek nem lesznek, ami felkenődve a láthatatlan akadályra úgy néznek ki, mintha a levegőben lebegnének. – Az istenért már! Nicole! – látom, hogy a lángra gyúlt barátnőm kínok közt vergődik a földön, majd egyszer csak abbahagyja és élettelenül fekszik az aszfalton. – Ne, kérlek, ne… - zokogva borulok le a fűbe és dőlök neki a jegesen hideg, átlátszó falnak. Behunyom a szememet, de még úgy is látom hosszú, kócos barna haját kiterülve a földön, valami rettenetes égett bűzt érzek, ami fojtogatja az orromat és még több könnyet csikar ki a szememből. Az élettelen, macska zöld szempár élettelenül és üvegesen bámul rám.
Sikoltozásra riadok fel, mire rájövök, hogy én vagyok az. Zokogva, hangos szavakkal csitítgatom magamat, miközben a takarómat ölelgetem és a szememet meresztgetem, hol lehetek. Hamarosan emlékfoszlányok érnek el az agyamig és rájövök, hogy hazajöttem és valószínűleg a nagy sokktól, ami ért, elaludtam. De mi volt az a sokk?
- Csak álom volt, Saiorse, egy rossz álom… - folynak le a könnyeim akadályok nélkül, de mikor újra kitisztul a fejem és kissé csillapodik a sírásom, eszembe jut, hogy Nicole tényleg meghalt, és ki tudja, hogy miféle kínok közt… Újra látom az álmomban feltűnő üveges szempárt, majd felerősödik a sírásom, s ezzel újra álomba ringatom magam.

Már javában benne járhatunk a délutánban, mire újra felébredek. Kicsit kótyagos vagyok még a tegnap történtek miatt, nagyon hamar és egyszerre jöttek rám.  Belül egy részem ürességet érez, míg a másik a harc után kiált és azt mondogatja, hogy nem adhatom fel. Vagyis tulajdonképpen feladhatom, de mindenki tudja, hogy nem fogom.
Kikászálódok az ágyból és átballagok a fürdőszobába, hogy előhalássza a fésűmet. Álmosan ugrok át a még mindig az útban heverő szekrényen és belököm az ajtót, majd mikor felpillantok a tükörképemre, a lábam nem visz tovább a küszöbről. Odasietek, hogy mindkét kezemmel meg tudjak kapaszkodni a szekrény peremében és közelről vizsgálgatom döbbent arcomat.
- Ezt nem hiszem el… - képedek el, s tátott szájjal suhanok végig megváltozott arcvonásaimon.
Tegnap idősebbnek éreztem magamat, mint a valódi korom, de ma idősebbnek is nézek ki, legalább kettő-három évvel. Az arcom kicsit soványabb lett, nem olyan kerek, mint pár nappal ezelőtt, a szeplőim jóval világosabbak lettek. Így a tükör előtt állva veszem csak észre, hogy a szépen kidolgozott fakeret is közelebb került a fejemhez. Az arcom a kosztól eltekintve tiszta, pattanásmentes, a szemem mintha fényesebben ragyogna. Vékonyabb is lettem és már jobban ki lehet venni az alakomat; nőiesedtem. Leszorítom a szememet, suttogva elszámolok tízig, de még mindig az idősebb, jóval sötétebb vörös hajú tükörképem bámul rám vissza. Úgy tátogok, mint egy hal, próbálom felfogni a hirtelen jött nagy változást, de csak elég nehezen tudom magamban felcserélni a magamról alkotott képet az idősebb Saiorsére.
Szó nélkül fordítok hátat a tükörnek, kocogok ki a fürdőszobából, le a földszintre, hogy azután az udvaron elkiáltsam magamat. Érzem, ahogyan a hajam a derekamat veri és csak úgy mellékesen megjegyzem gondolatban, hogy le kell vágatnom, mert ha nem, akkor a harcban a hajamnál ráncigálva fognak földre vinni. Bár tulajdonképpen ez lehetetlen, mivel nem hinném, hogy ember alakban küzdenék, ha sor kerülne erre. Csak úgy, mint az álmomban, most is mezítláb jövök ki és hunyorgok az erdő felé, hátha meglátok valamit – vagy valakit. Seth mögülem mellém lép és ő is követi a példámat. Érzem a lábam mellett teste melegét és sejtem, mekkora figyelemmel pásztázhatja ő is a vidéket.
- Ian! – üvöltöm teli torokból és meglepetten tapasztalom, hogy még a hangom is mélyebb lett.
Csend. Újból elkiáltom magamat, de mikor megint nem kapok választ, bosszúsan sprintelek be az erdőbe, a botok és levelet szúrják a talpamat, de ettől még nem tántorít el semmi, hogy a lehető leggyorsabban keressem őt meg. És megérzem…
Fékezek, s kocogva teszem meg azt a pár métert, ami még maradt a tisztásig, ahol először láttam Morsot. Most egy rövid hajú, közel tizennyolc éves lány áll magabiztosan velem szemben ott, ahol először találkoztunk, ám most jég kék szemeit villogtatja rám. Idegesen jövök rá, hogy sehol se éreztem arra utaló szagot, hogy itt lenne valaki.
- A Főfalka mondta, hogy hamarosan itt foglak találni és várjak, de nem hittem volna, hogy igazuk lehet – mosolyodik el nyájasan, mire ökölbe szorítom a kezemet.
- Hol van? – kérdezem indulatosan, meglepettségemet és ámulatomat elrejtem. – Hol van Mors?
- Ó, szívem, ne aggódj, biztonságban van – vigyorodik el Alleah. – Évekig vigyázott rám, nem hagytam Hughnak, hogy megölesse. Majd ha eljön az idő, én fogok végezni vele, de az még nem most lesz – vizsgálgatja kibuggyanó karmait, s most látom, hogy a fiúsan rövid hajú Alleah mennyire megváltozott. Sokkal nőiesebb lett, mióta utoljára találkoztunk, de nem csoda. Ragadozó folyamat lehet a kinézet öregedése. Egy meglehetősen szoros, vörös ujjatlan topot visel, hozzá a testén egy kínosan feszülő rövid farmer rövidnadrágot. Kicsit bizonytalanul, de mérgesen toporogva bámulok a lány idősebb kiadására.
- Hol van? – szajkózom kitartóan, mire felnevet; hangja mint egy csengettyűé, idegesítően tökéletes. Csokoládébarna szeme szinte szikrákat hány, olyan élénkséggel vizslat végig szemeivel.
- Biztonságban. De te nem – lép közelebb hozzám és bök a mellkasomra. Sziszegve fújom ki a levegőt, nyugtatva magamat, nehogy nekiugorjak.
- Ha bármi baja esik és ha megtudom, hogy… - csuklik el a hangom, mire Alleah magabiztosan fordít nekem hátat, mintha nem félne attól, hogy bármi kárt tudnék benne tenni.
- Akkor mit fogsz csinálni? Rohansz anyucihoz és Ian bácsihoz? Ha tudnád, hol vannak, igaz? A falkáddal se tudsz mit kezdeni, gondolom. De nyugodj meg, édes. Két kerek hónapod van a háború kezdetéig – vesz bele a fák közé, majd hallom, ahogyan farkassá alakulva elfut.
Megkövülve nézek utána.
Két hónap. Két hónapom van arra, hogy a semmiből tanuljak meg harcolni, hogy összeszedjem a falkát és kezdjek valamit ezzel az egész, teljesen irracionális helyzettel. Gyorsan hátat fordítok az ismerős helynek és rohanok vissza a házhoz. Seth valamerre eltűnt út közben; rettenetesen furán viselkedik azóta, mióta visszajöttem. Mikor már csak pár méter választ el az udvarunktól, meglátom az őszes-vöröses fejet, amit már az erdőben is kerestem.
- Ian – bukok ki a bokrok közül, vérző karokkal és lábakkal rohanok oda hozzá és ölelem őt meg.
- Saiorse – lepődik meg, majd óvatosan ő is átkarol. – Mi zaklatott fel ennyire?
- Beszélnünk kell. A falkával is, de nem tudom, hogyan hívjam őket ide… - feszengek, mikor belenézek ismerős szemeibe.
- Egyszerűen üvölts, ahogyan farkas alakban tennéd. Hidd el – enged el és hátrál egy lépést. Kételkedve nézek rá, majd hanyagul megvonom a vállamat és ösztönből cselekszek.
Végigborsózik a háta, miközben hallgatom a farkasokhoz hasonló üvöltésemet, ám ebben van valami különösen misztikus dolog, amit nem tudok hová tenni. Hamarosan – elég közelről – egy egész csapat farkas kórusa hallatszik nem messze tőlünk, s ha jobban hallgatózok, sok mancs dobogását hallani, ahogyan becsapódnak a földre. Futnak, ráadásul olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. A vonítások közül felismerem Vicky magabiztos hangját, és érzem, hogy ő vezeti a falkát hozzánk. Ian küld felém egy bíztató mosolyt, mire én is megejtek egyet hálám jeléül. Mikor visszafordulok, hét farkas bául vissza rám, az utasításaimat várva.
- Menjünk be a házba – intek kissé zavartan a fából készült épület felé. – De legyetek óvatosak, az ablakon át fogunk bemenni. Nem szeretném ezt az egészet azzal kezdeni, hogy valamelyikőtök oldalából szedegetem ki az üvegszilánkokat. Nem lenne egy jó kezdet – majd kissé magabiztosabban futok neki az ablaknak és érek földet a lakásban.
A felkészülés megkezdődik.